Timbuktu, rendező: Abderrahmane Sissako, szereplők: Abel Jafri, Kettly Nöel, Ibrahim Ahmed, francia-mauritániai filmdráma, 97 perc, 2014. (16)
Békés tájak, békétlen emberek
Mielőtt azt hinnénk, hogy a National Geographic csatornát nézzük, gyorsan megköveznek valakit. A vallási fanatizmusról szóló afrikai film nem csak a témája miatt került be az Oscar-jelöltek közé, bár nem a mezőny legerősebb darabja.
Afrikai film az Oscaron? – kapjuk fel a fejünket és jogosan tesszük. Az elmúlt évtizedeket tekintve mindösszesen kilencen tudhatnak maguknak jelölést vagy díjat a fekete kontinensről, ezek nagyobb része a közelmúltra tehető és leginkább hollywoodi produkciókról van szó. A Timbuktu a vallási fanatizmusról szól, és mint ilyen, nagyon is aktuális. Annyira aktuális, hogy a filmet nem is Maliban, hanem a szomszédos Mauritániában forgatták az országban uralkodó állapotok miatt. Az egykori gyarmatosítók, a franciák ugyan néhány éve visszaszorították az iszlamista szélsőségeseket, de csak ideiglenesen. Timbuktu egykor virágzó város volt, ma leginkább semmilyen. A háborúk, a vízhiány és az éhínség elöl sokan elmenekültek, akik maradtak, elsősorban a segélyszállítmányokban bízhatnak.
Az itt élők legnagyobb örömére a terület a szélsőséges iszlamisták ellenőrzése alá kerül, akik bevezetik a sariát (lásd Wiki) és számos olyan intézkedést, aminek az égvilágon semmi értelme nincs. A közösségi oldalakon az emberek hajlamosak olyan képességekkel felruházni magukat, melynek nincsenek a birtokában, az egyik ilyen, mostanában nagyon divatos képesség a vallásszakértő. Ennek legintelligensebb megnyilvánulási formája a tiltsunk be minden vallást, mert minden háború a vallás miatt tört ki. Szerintem meg nem. A háborúk legtöbbje a vallás szándékos félremagyarázása miatt tört ki. A vallás legtöbbször csak ürügy, amivel takarózni lehet. Timbuktuban tilos a zene, a tánc, a foci, az alkoholfogyasztás, a dohányzás a semmittevés és úgy általában minden, amivel az emberek eddig az idejük nagy részét töltötték. Fontos megjegyezni, hogy az utcán gépfegyverrel való egész napos flangálás nem számít semmittevésnek. A különböző országokból verbuvált, nyugati nyelveket beszélő, szent háborút vívó megszállók mobiltelefont használnak, Toyotával járnak, Adidast hordanak, focibuzik és suttyomban még dohányoznak is. A vallást egészen sajátosan értelmezve cipőben, fegyverrel a vállukon mennek be az imahelyre (ahonnan a vallást igazán ismerő és gyakorló öreg jól el is hajtja őket), nőknek teszik a szépet férjük távollétében és a házassági ajánlat elutasítása esetén szelíd erőszakkal követelik ki azt. Még csak azt sem mondanám, hogy ellenszenvesek. A vezetőjük mélyen vallásos, de úgy tűnik, szorult bele némi emberség, a többiek leginkább egyszerűek, zavartak, tanácstalanok (semmiben nem mernek önállóan dönteni) és végül, de nem utolsó sorban képmutatóak.
A film lassú tempóját az élet diktálja. A kényszerű egymás mellett élés – jelenlétükre és ténykedésükre ki-ki vérmérséklete szerint reagál – kimerül a szürke hétköznapokban. Mert itt aztán tényleg nem sok minden történik: reggel a hangosbemondón szónokolnak egy jót, napközben perlekednek a helyiekkel, este pedig járőröznek és keresik, hogy honnan szól a zene. Szép képeket kapunk cserébe és egy olyan jelenetet, amiért önmagában érdemes megnézni a filmet: a fiúk labda nélkül fociznak. És amikor legyintünk, hogy ugyan már, ezt simán ki lehet bírni, beszúrnak egy megkövezést vagy egy korbácsolást vagy valami hasonlót. Az ember meg csak néz meredten maga elé. Jelenlétükből nem sokat érez, a településtől távolabb élő Kidane (Ibrahim Ahmed) és családja. Életük majdhogynem a bibliai időket idézi: egész nap ülnek a sátorban, szürcsölik a teát, miközben Kidane okosakat mond, felesége és lánya szerető tekintetétől övezve, a fiú pedig letereli a marhákat a folyóhoz inni. Időnként előkerül a gitár is. Már-már illúzióromboló a mobiltelefon és az, hogy az egyik tehenet GPS-nek hívják. Mikor GPS a halász hálójába téved, elkerülve a nagyobb bajt, a halász megöli. A feldúlt Kidane összeszólalkozik a halásszal és véletlenül megöli őt, így a film második felében egy tárgyalásnak is szemtanúi lehetünk, ahol az iszlamista szélsőségesek vezetője felfedi igazi arcát. Érdekes látni, ahogy a sokféle nyelv miatt milyen mértékben torzul az információ, amíg eljut egy embertől a másikig. És ez csak egy ok, amiért oly kevés az esély a békés rendezésre. Abderrahmane Sissako a radikalizmusra nem radikalizmussal válaszol, inkább a csendes ellenállást választja a maga művészi eszközeivel és látásmódjával.
