Az Idegen megérkezik a “szellemvárosba”, ahol a kocsmáros elmeséli, hogy amióta megérkezett az X banda, semmi sem a régi. Erre csak rátett egy lapáttal az Y banda felbukkanása, minek következtében a lakosság nagy része elmenekült, csak a koporsókészítő, a bordélyház tulaja és persze a kocsmáros tud megélni. Az Idegen elszegődik az egyik csapathoz, majd a másikhoz, majd egy ügyes csellel egymásnak ugrasztja a két elnyomó erőt, miközben persze ő jelentős összegeket tesz zsebre. Végül mint dicső felszabadító, ellovagol a naplementében.
Ismerős történet? Persze, több híres (western)film alaptörténetét írtam most le pár sorban: az Egy maréknyi dollárért, a Django, A testőr, csak hogy a leghíresebbeket említsem, de persze lehetne még sorolni a különböző korokban és helyszínen (kultúrában) játszódó feldolgozásokat.
Berkes Ildikó a Filmkultúrában megjelent, 1986-os cikke megemlíti, hogy ez a “sorozat” Kurosawa Testőrétől indult, aki pedig régi japán legendákból merített ihletet (pl.: 47 hűséges ro-nin). A film akkora sikert aratott, hogy Sergio Leone egy az egyben felhasználta és áthelyezte a történetet a Vadnyugatra, így született meg az Egy maréknyi dollárért, és innentől már adta magát az újabb és újabb felhasználása és újragondolása.
Az Egy maréknyi dollárért megjelenését egy szerzői jogi per követte, amiben megvádolták Leonét, hogy “ellopta” Kuroszava Testőrét.
A rendező azzal védekezett, hogy ő (többek között) Goldoni Két úr szolgája nyomán írta a filmet, ami egy olasz produkció kapcsán egészen elfogadható érv, főleg, hogy valóban húzható párhuzam Clint Eastwood karaktere és Truffaldino között. A Két úr szolgájában Truffaldino (a commedia dell’arte egyik figurája, Arlecchino, amiért olaszul főleg ezen a címen ismerik: Arlecchio servitore di due padroni) elszegődik szolgálónak egy ismeretlenhez, majd felfogadja egy másik úr is. Mivel a pénzből sosem árt, ha több helyről folyik be, Truffaldino becsületesen szolgál mindkét gazdájának anélkül, hogy erről ők tudnának. A mű végén kiderül, hogy az egyik “úr” igazából egy álruhás nő, aki a szerelmét jött megkeresni Velencébe, a másik pedig maga a keresett személy, és a címszereplő ügyetlensége (szórakozottsága) miatt végül felfedezik egymást és megjutalmazzák a szolgájukat.
Habár sem a Testőr, sem a későbbi adaptációk főhősei nem szerelmeseknek segítenek egymásra találni, a hasonlóság a két csoporthoz is elszegődő Idegen között valóban felismerhető. Mindegyik hőst a pénz motiválja, ami az aranyból, vagy egyéb értékes termékekből származik, mint például a csempészett szesz, ami a szesztilalom idején szinte az arannyal egyenértékű volt (Last Man Standing, 1996).
Ebből is látszik, hogy az olasz western itt (is) eltér a hagyományos amerikai westerntől, hiszen az addig erkölcsileg feddhetetlen, hősies cowboy, aki a nők és az elnyomottak védelmére kel az igazság érdekében, ezekben a filmekben átalakult egy keserű, kiégett emberré, akinek sem a múltját, sem a jövőjét nem ismerjük és akit csupán az anyagi javak motiválnak. Már korántsem a
tipikus amerikai példakép, hanem egy romlott alak, aki lelkiismeret nélkül gyilkol, ha a helyzet úgy kívánja. Mégis minden hibájuk ellenére egyértelműen ők a film pozitív főhősei, hiszen kiiktatja az elnyomó hatalmat, ezzel felszabadítva az ártatlan városi lakosokat, és megmenti a tehetetlen, kiszolgáltatott nőket. “ Természetesen pozitív hős voltukra utal, hogy egy szempillantás alatt négy-öt banditát is elintéznek teljesen egyedül:a testőr a karddal, a vadnyugati idegen pedig kedvenc 45-ös Coltjával.
Mégis ami igazán pozitív hős státuszba emeli ezeket a rosszemberektől megjelenésükben és módszereikben alig különböző figurákat, az a méltóságteljes kívülállásuk.”(1)- írja Berkes Ildikó a Filmkultúrában. Tehát az olasz westernek főszereplői maguk a két lábon járó oximoronok: ők a “tisztességes csirkefogók” (2), a becsületes banditák, a pozitív antihősök.
Meglepő, hogy miután Leonét beperelték plagizálásért a Testőr miatt, Corbucci megúszta a bíróságot az 1966-ban megjelent Django uán. Az alaptörténet itt is megmaradt, az Idegen jön, meggazdagszik, az elnyomók kiírtják egymást. A különbség talán abban lehet, hogy itt egy kicsivel sötétebb karakterekről beszélhetünk, elég csak a film kezdő jelenetére gondolni: a főhős egy koporsót húzva maga után jelenik meg a vásznon. Később ebből a baljóslatú kellékből egy géppisztoly kerül elő, amivel aztán szabályos mészárlást hajtanak végre városban. A megmentésre szoruló asszony itt nem egy védtelen Anyuka, hanem egy vad, romlott nő, aki bár szintén kihasznált, mégsem lehet egyenlővé tenni az Egy maréknyi dollárértban az elrabolt, kiszolgáltatott helyzetben lévő édesanyával, akit a férjétől és a gyerekétől is elszakítottak.
Érdekes még,hogy a többi Dollár-feldolgozásban a két csapat tagjai pénzsóvár, hataloméhes gazemberek, akik nem köthetők egy politikai irányzathoz sem, hiszen ők nem ideológiai meggyőződésből akarnak egyeduralmat, egyfajta diktatúrát kialakítani a városban, hanem csupán egyetlen egyszerű okból: a környéken létező aranybányák (konkrét és átvitt értelemben is) bevételének megszerzése, illetve a lakosság sanyargatása. Ezek azonban teljesen hétköznapi emberek. A Django bandái nem is igazán nevezhetők bandáknak, mert itt két hadsereg van. Django maga is egy leszerelt katona. Ebből a szempontból is elkülönül a többi mainstream feldolgozástól. A cél itt nem csupán az emberek kizsákmányolása (habár persze az is folyik rendesen), hanem itt már “komoly” ügyek forognak kockán, a tagok pedig már nem csupán átlagos, piti bűnözők, hanem katonák, akik komoly csatákat vívtak meg és nagyszabású céljaik vannak.
“Az olasz western az utánzás nagy birodalma, ha a receptek variálásából valahol valami sikeres újítás született, azonnal ráugrottak, és sorozatban születtek az utánzatok. És nemcsak a cselekményt illetően, a címek és a nevek terén is érvényesült, hogy a filmgyártók és forgalmazók korábbi sikerekhez igyekeztek kapcsolni produkcióikat. A Django a legszebb példa… ”(3) És tényleg: a Djangonak, ami bár a Testőr/Egy maréknyi dollárért változata, mégis egy külön, önálló kategóriát képez az Dollár-adaptációk sorában, számtalan feldolgozása készült (Viva Django, Django il bastardo, stb)(4), olyan is, aminek viszont már köze sem volt az eredeti történethez, mégis ezzel a névvel kívánták eladni. Példa erre a pár éve megjelent Django elszabadul(5) című Tarantino film (aki nagy western-rajongó hírében áll és rengeteg elemet felhasznált mind az olasz, mind a japán westernekből), ami bár magán viseli a világhírű westernhős nevét, a történet maga inkább hasonlít a Halál csöndjéhez(6), mint a Testőrhöz.
Kivétel ez alól a 2007-es Sukiyaki Western Django (r.:Takashi Miike), (amiben ráadásul még Tarantino is szerepel). Ez lényegében átemelte a Django cselekményét Japánba (nincs új a nap alatt: a Testőr Leonénak hála átvándorolt az Államokba, ott egy kicsit formálódott, csiszolódott, majd visszatért Japánba…) és az ottani körülményekhez alakította a történetet. Apró különbség, hogy amíg Django akaratlanul (?) sodródik bele a két csapat között folyó harcba, amit, ha már ott van, a maga javára fordít, addig a Sukiyaki Western Django “Djangoja” önszántából jelenik meg a városkában pénzszerzés reményében, a két csapat pedig szabályosan megküzd érte, hogy kinek a pártjára álljon. Az eredeti Django inkább hajlik a mexikóiak felé, ahol régi ismerősök is vannak,mint az amerikaiak felé, hiszen ott meg akarják ölni.
Itt érdemes külön kitérnem a fegyverekre. A Vadnyugaton a legnagyobb kincs a víz mellett a Colt volt.Az Egy maréknyi dollárértban Clint Eastwood karaktere eleget is tesz a sztereotípiáknak és elképesztő gyorsasággal és ügyességgel kezeli a fegyverét, ahogy a film későbbi feldolgozásában a Bruce Willis által megformált John Smith is. Django viszont nem csupán a könnyűfegyverzethez ért, hanem, mint már említettem, egy golyószóróval jelenik meg a városkában, amivel szintén ügyesen bánik. Ez a fegyver jelentősen hozzájárul a harc(ok) végkifejletéhez és óriási előnyt szerez a mexikóiaknak. Természetesen a japán változatokban a saját kultúrájukra sokkal jobban jellemző fegyvert választottak, a szamurájkardot. A Testőrben inkább ez kap központi szerepet, habár a végső párbajban megjelenik egy pisztoly is, de ez lényegében nem befolyásolja az események alakulását. A Sukiyaki Western Djangoban azonban megfordul ez a felállás és ott a két fegyvernem nyíltan szembekerül egymással a végső harcban: a Jó a pisztollyal, a Rossz karddal áll ki a másik ellen. Az élvezetek halmozása érdekében itt is előkerül (még jóval korábban) egy golyószóró, de ez cseppet sem meglepő egy Django-feldolgozásban.
A mindent eldöntő, nagy finálé, amikor az utolsó gonosz is megkapja méltó büntetését mindig tartogat valami váratlan fordulatot: hol egy golyóálló mellény alakítja a párbajt (Egy maréknyi dollárért), hol a főhős halmozottan hátrányos helyzete (Django, amiben Franco Nero karakterét olyan mértékben teszik nyomorékká, hogy megfogni is képtelen a fegyvert, nem hogy lőni tudna vele) ad hozzá egy kis pluszt, vagy csak egyszerűen a fegyverek sokszínűsége teszi érdekessé (a Sukiyaki Western Djangoban még külön kiemelném, hogy a hóesésben zajlik, amit aztán szépen fel is használ a rendező: a legyőzött vezér piros vére a friss havon egyszerre utal a két csapatra, a rózsa színére, valamint a japán zászlóra).
Ahogy a történet időről-időre országot cserélt, úgy kort is sikerült váltania. Az 1996-ban megjelent Az utolsó emberig (r.: Walter Hill) az eredeti Egy maréknyi dollárért-témát dolgozza fel, csak a cselekmény az aranyláz korából átkerült a 20-as évekbe, így az arany helyett itt a csempészett szeszért megy a harc a két csapat között. A amerikai-kisebbség (eddig mexikói) ellentétpár viszont megmaradt, csak alkalmazkodott a kor aktuális viszonyaihoz és az amerikai gengszterekkel az olasz maffiózók állnak szemben. A főszereplő itt is megmaradt az a titokzatos idegen, aki saját bevallása szerint lelkiismeret nélkül született, halomra öli az embereket (ezzel munkát csinálva a város koporsókészítőjének, ami szintén visszatérő motívum, mert az Egy maréknyi dollárértban is a koporsókészítő örül a legjobban a megrendelések hirtelen megugrott számának), viszont ő már határozottabban hajlik a pozitív hős irányába, mert nem csupán a Doyle által elrabolt nőnek segít megszökni, de Lucyt is támogatja nem kis összeggel, annak érdekében hogy elmenekülhessen a városból miután brutálisan megverték és megcsonkították. Ez a jelenet az, ami után a főhős határozottan az olaszok ellen fordul és nyíltan segíti az amerikaiakat, persze akikkel a végén majd szintén leszámol. Az előadásmód annyiban eltér az előbb említett filmektől, hogy itt Bruce Willis karaktere, John Smith meséli el nekünk a történetet (amitől enyhén Sin City hangulata lesz a nézőnek…), ami érdekes pluszt ad a filmélményhez.
Tagadhatatlan, hogy az olasz westernek (vagy általában a westernek) erőssége soha sem maga a történet (volt). Hiszen nem csupán a Két úr szolgája témáját ismétlik, írják át, de lényegében a legtöbb vadnyugati filmet csoportosíthatnánk cselekmény alapján, elég egy példa, a fent említett Django elszabadul és A halál csöndje közötti hasonlóság. Ami mégis bevonzotta az embereket a moziba, az maga az előadásmód, a módszerek, amivel érzékeltetik ennek a világnak a romlottságát. Az embereknek tetszett az újdonság, hogy az akkoriban divatos ókori történeteket feldolgozó filmek és a minden szempontból már-már tökéletes főhős után kaptak egy új helyszínt és egy olyan hőst, aki sokkal közelebb állt hozzájuk, hiszen az olasz westernek főszereplői teljesen hétköznapi emberek, a gyorsaságukon kívül más “emberfeletti” tulajdonságuk nincs, így a néző jobban tud azonosulni vele. Így válhatott Arlecchino bolondos, kicsit ügyefogyott, de csupaszív karakteréből egy Clint Eastwood-szerű, borostás, lecsúszott alak, aki a Goldoni vígjáték figurájával ellentétben (aki lényegében csupán véletlenül kerül ebbe a helyzetbe, persze végül a saját döntésének köszönheti a későbbi bonyodalmakat) szívtelenül lép be egy (kis)város életébe és bár végül jót tesz, a motivációja még véletlenül sem a legnemesebb, hiszen csupán a pénzért teszi. Későbbi westernekben ez annyiban módosul, hogy a főhőst már más fogja motiválni, például a bosszú, mint a Volt egyszer egy vadnyugatban Harmónikát.(7)
Habár Leone filmje óriási siker volt és az olasz mozitörténelem egyik legfontosabb mérföldköve lett (jelentősége csaknem a Biciklitolvajokéval egyenlő), mégsem sikerült kiemelnie ezt a műfajt a gödörből, a szakma továbbra is “kultúrális szemétként”(8) kezelte. Ez azonban nem tántorította vissza sem a nézőket, sem a filmkészítőket; ezt bizonytíják a sorozatos fel-, és átdolgozások. Legnagyobb örömünkre, hiszen ezek nélkül a filmek nélkül egy igen fontos fejezet tűnne el a filmművészet történetéből.
(1) Berkes Ildikó: Western – japán, olasz és amerikai módra. Filmkultúra XXII.évfolyam (1986 augusztus) no.8. pp. 17. (teljes cikk:13-26.), (2) Oscar, 1991, rendező: John Landis,,(3) Nevelős Zoltán: Rosszak és csúfak. Eurowestern. Filmvilág (2004) no.7. pp.26-31., (4) Viva Django, 1968, rendező: Ferdinando Baldi, Django il bastardo, 1969, rendező: Sergio Garrone, (5) Django elszabadul (Django Unchained), 2012, rendező: Quentin Tarantino, (6) A halál csöndje (Il grande silenzio), 1968, rendező: Sergio Corbucci, (7) Volt egyszer egy vadnyugat (C’era una volta il West), 1968, rendező: Sergio Leone, (8) Nevelős Zoltán: Rosszak és csúfak. Eurowestern. Filmvilág (2004) no.7. pp.26-31.
%20verziói){kind=link}