Fácángyilkosok (Fasandræberne), rendező: Mikkel Nørgaard, szereplők: Nikolaj Lie Kaas, Sarah-Sofie Boussnina, David Dencik, Danica Curcic, dán thriller, 119 perc, 2014. (18)
Úri muri
A Nyomtalanul sikere után Jussi Adler-Olsen soron következő regénye sem kerülhette el a sorsát. A Fácángyilkosok minden eddigi nézőcsúcsot megdöntött Dániában. A Q-ügyosztály újra nyomoz.
Carl (Nikolaj Lie Kaas) és Assad (Fares Fares) ezúttal egy 20 évvel ezelőtti gyilkosság lehetséges elkövetőinek nyomába erednek. A brutális kegyetlenséggel megölt testvérpár ügyében hozott ítéletbe az apa nem tud belenyugodni. Minden erejét az igazság kiderítésének szenteli, de elbukik. Bár jómagam nem tartom a kapcsolatot kollégiumi szobatársaimmal, felsőbb körökben ez bevett szokás. Az itt kötött barátságok egy életre szólnak. A témában elég sok film született, a műfajt általában a közösen elkövetett csínytevések ártalmatlansági foka dönti el, így jutunk el a csöcsvillantós olcsó vígjátékoktól a míves thrillerekig, ahol a „másnap” már nem mindenki számára adatik meg.
A görög ábécé betűiből építkező diákköröknek, kluboknak, titkos társaságoknak a tengerentúlon nagy hagyománya van, de néha az is elég, hogy az unatkozó milliomos csemeték felkarolják az iskola legfurább fazonjait. Felnőve aztán az egykori tagok egymás gazdasági és politikai karrierjét egyengetik, persze nem önzetlenül. Minden jel arra mutat, hogy ez Dániában sincs másként, a testvérpár feltételezett gyilkosai ma az ország leggazdagabb emberei közé tartoznak, ami majdhogynem egyenlő a korlátlan hatalommal. Az igazságszolgáltatás a kezükben van, sérthetetlenségükről a legjobb ügyvédek, biztonságukról pedig profi katonai múlttal rendelkező zsoldosok gondoskodnak. És közben vadásznak (innen a cím, ami a könyvben jobban ki van domborítva). Hol állatra, hol emberre. Miközben Carl és Assad egyre közelebb jut a megoldáshoz, a legfelsőbb körökig elérő kapcsolatok miatt a saját főnökeikkel is meg kell küzdeniük. Csak a minden kétséget kizáró bizonyíték jöhet szóba, a kezük ugyanakkor meg van kötve, ráadásul a lekenyerezett, vagy megfélemlített, bujkáló résztvevők az értékes információkért az életükkel fizethetnek.
A svéd és norvég krimik/thrillerek után a dán is a skandináv hagyományokat követi. Nehéz megmondani, hogy ezeket a regényeket és a belőlük készült filmeket azért zabálja a közönség, mert profi módon vannak megcsinálva, vagy azért, mert még mindig újnak számítanak. Vannak köztük jobbak és rosszabbak is, de nekem úgy tűnik, hogy különösebb erőlködés nélkül születnek, arrafelé ez a szint, ezt tudják. Mi pedig ennek örülünk, amíg meg nem unjuk. A színészeket, a karaktereket, a történeteket, a tájat, a zenét, a jólétet, a félhomályt, a biztonságos autókat, az atmoszférát. Ez még egy kicsit odébb van, a Fácángyilkosok egyértelműen a míves thriller kategóriába kívánkozik.
