Genesis: A siker útján (Genesis: Together And Apart); rendező: John Edginton; főszereplők: Phil Collins, Tony Banks, Mike Rutherford, Peter Gabriel, Steve Hackett; brit zenei dokumentumfilm; 90 perc; 2014 (6)
Ideje megbocsátani
Az sokat elmond, ha egy zenekar legnagyobb rajongójának Patrick Bateman számít. A valóság persze nem ennyire tragikus, a Genesis egy sokkal kevésbé kínos dolog ahhoz képest, hogy egy sorozatgyilkos tőzsdecápával kössük össze a brandet, no meg hogy ilyen vacak dokumentumfilm készüljön a páratlan sikerekben gazdag karrierről.
Gyerekkoromban kedveltem a Genesis-t, sőt, még tinédzserként is, aztán valahogy kinőttem belőle, és – Batemannel ellentétben – csak a korai, Peter Gabrieles korszakra tudtam gúnyolódás nélkül gondolni. Tavaly aztán, hosszú szünet után, újrahallgattam a teljes diszkográfiát, és arra jutottam, hogy teljesen vállalható dalok és lemezek születtek Phil Collins énekével is. A legnagyobb meglepetést az Invisible Touch album slágeres és rendkívül színvonalas számai okozták, de olyan lemezek sem keltettek csalódást, mint az And Then There Were Three, a Duke vagy a Göbölyös N. László-féle Genesis könyvben a sárga földig lehordott Abacab. Így már kicsit indokolatlannak találtam Bret Easton Ellis egyik nyilatkozatát (mely szerint az Amerikai pszichóban sokkal nehezebb volt pozitívan írni a Genesis-ről, mint brutális gyilkosságokat részletezni), vagy a Pop, csajok satöbbi című Hornby-regényben azt a top 5-öt, mely azon előadókat listázza, akiket azonnal lelőlének a lemezboltosok, ha egyszer eljönne a zenei világforradalom (érdekességként, a Genesis mellett a másik négy név: Bryan Adams, Michael Bolton, a Simple Minds és a U2). És akkor a South Parkos gyalázásokról még nem is beszéltünk.
A 80-as/90-es években egyáltalán nem számítottak menőnek Collins-ék: megtestesítettek mindent, ami miatt például a punk egyáltalán létrejött. Bombasztikus kellékek és videók, három számmal nagyobb öltönyök, szintetizátorhegyek a színpadon, na és a kétnyakú gitár, ami egy punk számára olyan látvány, mint fradistának az UTE címer. Aztán valahogy szép lassan elkezdett megváltozni a megítélés, és egyre több fekete zenész, elsősorban a hip hop színtérről, kezdte bevallani, hogy a Genesis (azon belül is elsősorban Collins) komoly hatással volt rá. Nem csoda, hogy Mike Tyson is a kopasz énekes/dobos hatalmas szólóslágerére, az In The Air Tonightra légdobolt a Másnaposokban, és még sorolhatnánk.
Ha az ember előítéletek nélkül végigtekint a Genesis karrierjén, akkor tényleg csomó érdekességre bukkan. Például nem nagyon találni olyan zenekart a poptörténelemben, amely már tényleg világsztárstátuszban van, amikor kilép a frontember, és az új énekessel még nagyobb sikerek jönnek. Ráadásul úgy, hogy az új frontember az addigi dobos. Collins a poptörténet egyik legalábecsültebb dobosának számít, és ennek nem a hangszeres tudás, hanem a műanyag dobhangzás (melyet szakmai berkekben gated reverbnek hívnak) volt az oka. Aztán ne felejtsük azt se, hogy manapság biztosan nem lehetne szupersztár egy harmincas, alacsony, kopaszodó és hízásra hajlamos énekes, hiába lennének tök jó számai. Éppen a kicsit komikus kinézete miatt a színésznek sem utolsó Collins-ban mindig is ott volt a humor, és több videóklip (Illegal Alien, Land Of Confusion, I Can’t Dance, Jesus He Knows Me) is ékesen bizonyítja, hogy a Genesis egyáltalán nem vette annyira komolyan magát, mint ahogy azt sokan gondolják.
Na aztán érdemes lenne erről az új dokumentumfilmről is ejteni egy pár szót, mert hát ennek a cikknek mégiscsak ez az apropója. A BBC stábjának sikerült összehoznia a klasszikus felállást egy jó nagy interjúhalmaz erejéig, a kezdeményezés mégis kudarcba fulladt. A Siker útján (a magyar címadás sikeresen alacsonyodik le a doksi színvonalához) rövid, összecsapott fércmunka, és szimplán felmondja a leckét, de nem túl ügyesen – olyan, mint egy Wikipedia szócikk, csak kimarad belőle egy csomó fontos rész. Bizonyos albumokat alig vagy egyáltalán nem említ a film (az utolsó énekes, Ray Wilson mintha sose lett volna a zenekar énekese), és a gitáros Steve Hackett, aki a többiekhez képest alig változott a hetvenes évek óta, nyilvánosan is kiakadt, hogy alig szólal meg, a szólókarrierjével pedig egyáltalán nem foglalkoznak. Még szerencse, hogy egy-két érdekességet megtudunk: a színpadon mindig rendkívül visszafogottnak tűnő Tony Banks-ről kiderül, hogy a színfalak mögött igenis nagyhangú, és hogy valószínűleg nem lehet egy kellemes figura. Szintén érdekes, ahogy ő és Collins azon vitatkozik, hogy az utóbbi megmutatta-e az In The Air Tonightot a zenekarnak, vagy egyből szólódalnak szánta.
A legérdekesebb pedig az az info, hogy Collins a Mamában elhangzó sátáni kacaját Grandmaster Flash híres dalából, a Message-ből merítette, ami tovább növelheti a Genesis kúlsági faktorát. Az NME egyik újságírója nemrég leközölt egy cikket, „10 zenész, akinek ideje megbocsátanunk” címmel, és az írásban kiemelten foglalkozott Collins-szal. Érdemes egyetérteni vele, és ez az egész szitu tényleg egy kicsit hasonlít arra, mint amikor az ember kibékül egy régi haverral, aki anno sok kellemetlenséget művelt, de azért megvolt a jó oldala is. És hát aki elkövette az In The Air Tonightot, az tényleg nem lehet nagyon rossz ember. Bocsánat a személyes kódáért, de nekem erről a számról mindig az fog eszembe jutni, ahogy Tysonhoz hasonlóan egy filmes újságíró cimborám erre a dalra légdobol. Sajnos idén január óta már nincs közöttünk.
