A Brad Pitt-féle F1 munkáinak megkezdése előtt 57 évvel volt az egyetlen nagyszabású korábbi példája annak, hogy a kortárs Formula-1-ről forgassanak filmet. A Grand Prix rendkívül jól állja az idő próbáját, viszont ehhez olyan elődök és lépcsőfokok kellettek akár a bajnokság létrejötte előttről, amikből módszereket vagy embereket átcsábítva alkothatták meg a definitív F1 mozit. De hogyan jutottunk el technikailag odáig, mik előzték meg pontosan a Grand Prix óriási sikerét és a mai közvetítéseket? Körbejárjuk!
1966. Robert Wise duplázik az Oscaron (A muzsika hangjával); új albumokkal jelentkezik a The Beatles, a The Rolling Stones, Bob Dylan és Frank Sinatra – akinek lánya, Nancy épp elkezdi előadói pályafutását. Az évben induló szezon végén játsszák le az első Super Bowlt, az angolok megnyerik a foci vb-t, Muhammad Ali pedig sorban osztja ki a TKO-kat. Négy év után Sean Connery először nem szerepel James Bondként, elindul a Star Trek és – a cikk témájához talán leginkább passzolva – megszületik Patrick Dempsey. A BMW bevezeti a 3-as család közvetlen elődjét, piacra dobja a Chevy a Camarót, a Lamborghini pedig felrázza az ipart a Miurával. Daytonában először futják 24 órásan a megbízhatósági versenyt, sor kerül a jubileumi 50. Indianapolis-i 500 mérföldesre, Carroll Shelby pedig nagyon ügyködik, hogy az előző két sikertelen kísérlet után a Ford GT40 immár felülkerekedjen a Ferrarikon a Le Mans-i egynaposon. Négy héttel előtte Monacóban töltötte hétvégéjét, de nem azért, hogy átutazzon az épp végéhez érő Cannes-i Filmfesztiválról az F1 bajnoki szezonnyitójára, hanem hogy 1 évnyi előkészület után ezennel végre élesben is megkezdődjön a Grand Prix forgatása.
Ezt követően aztán 4 hónapnyi intenzív munka következett: végigkísérve a Száguldó Cirkusz európai állomásait egyszerre haladtak a felvételek és a kész anyagok utómunkái, így a mozi rekordidő alatt készült el és karácsonykor a nagyérdemű már be is ülhetett az év egyik legnagyobb, technikailag mindenképpen a legkülönlegesebb megjelenésére. A Grand Prix ezáltal nem késte ki az Oscar nevezhetőséget, az Akadémiánál pedig szép tarolással zárt, de ne szaladjunk ennyire előre: a produkció története ennél sokkalta göröngyösebb úton vezetett a sikerig, ráadásul a Monacói Nagydíjat sem először láthatták a nézők nagyvásznon. Sőt!
Autósport Charlie Chaplintől az Indy 500 mániáig: filmek az F1 előttről (1913-49)
Ha igaz, a legkorábbi autóversenyes játékfilm, ami fent is maradt, az az 1913-as The Speed Kings. A 9 perces néma komédia nemcsak, hogy igazi versenyfelvételeket tartalmazott, de 3 valódi – hát, annyira hőskor, hogy hívjuk őket nyugodtan így – sofőr önmagaként tűnt föl benne, kipróbálva a színészetet. Ebben egy apuka attól próbálja megóvni lányát, hogy még inkább beleszeressen a veszélyes hivatást űző szerelmébe, az egyik „cameózó” alanyunkba.
Egy évvel később Charlie Chaplin híres Csavargó figuráját is először autóversenyes közegben láthattuk, még ha forgatásilag ekkor már másodjára bújt a legendás jelmezbe. A Kid Auto Races at Venice egyik hivatalos magyar címe anno benézte a helyszínt, hisz nem az olasz Velencét, hanem a Los Angeles-i Venice kerületet takarta a szó, a látható futam Venice és Santa Monica határán ingázott. Extra, hogy talán a valaha volt első „utánpótlás” autóversenyt örökítették meg, ugyanis a film nem a főeseményt, a Vanderbilt Kupát, hanem annak Junior betétprogramját mutatja be, ahol gyerekek lényegében motorizált ládákkal (alá Red Bull Ládaderbi) gurulnak. Kvázi a gokartok és F4-es járgányok őseinek leleteit láthatjuk tehát a kordokumentumnak beillő rövidfilmben, amiről már olvashattatok az oldal berkein belül:
110 éve tűnt fel a mozivásznon Charlie Chaplin ikonikus figurája, a Csavargó
Az első komolyabb hosszal bíró a témában az 1919-es The Roaring Road volt a közel 1 órás játékidejével, amely akkora sikert aratott, hogy jócskán a folytatások kora előtt ez megélt egyet, egy évre rá az Excuse My Dustot. Manapság se sok autóversenyzős cím kap 2. részt, így ez tényleg figyelemreméltó. Más kérdés, hogy míg egy pár perces rövidet Chaplinnel könnyű mai szemmel is nézni, addig egy (két) ilyen teljes némafilmet sokkal nehezebb. A The Roaring Roadban ismét feltűnik a The Speed Kings főversenyzője, Teddy Tetzlaff. A hossz először adott teret drámaiságra, a sport árnyoldalaival is foglalkozva, de alapvetően megmaradtak romkom dramedynek a sztorik. The Roaring Road címmel ’26-ban, Exuse My Dustként pedig ’51-ben is jöttek autóversenyzős alkotások, de egyik sem remake.
A némafilmes korszak végére esett az 1929-es Speedway (Elvis és Nancy Sinatra musicale nem ennek NASCAR remake-je), mely még dialóg nélkül készült, de mivel már berobbantak a korai hangosfilmek, nem élőben adták elő hozzá a zenét, hanem egy fix soundtrackje volt. A mozi elsőként akarta igazán bemutatni a sebességérzetet, az 1929-es Indy 500-zon forgatták. A stábnak köszönhető, hogy maradt fent felvétel a 22 éves Bill Spence halálos balesetéről, ám a korszellem nem volt olyan érzékeny, hogy azt ne vágták volna be premier plánban. A zene mellé utólagosan rögzítettek motorhangokat is egy stúdióban, amiket egész jól sikerült összeszinkronizálni a repesztő kocsikkal, ez pedig meghatározó hatással bírt a nézőkre.
Hollywood ezek után nem tudta elengedni Indianapolis-t. Míg az F1 elődje még csak gyártói vb-ket (1925-30) és egyéni eb-ket (1931-39) írt ki, de ’28-30 közt bajnokot se avatott, ’33-4-ben szünetelt, ’39-ben pedig félbeszakadt a háború kitörésével – minden más évben pedig csak különálló futamok voltak, pár nagyon kiemelttel, bajnokság nélkül –; addig Amerika szárnyalt. Az FIA elődjénél egy ideig ilyen kiemelést kapott az Indy 500, erre hivatkozva rendeztek vb-ket (pont, mint az F1 első 11 évében), de a jenkik nem nagyon kértek ebből, foglalkoztak a saját szervezésű, normálisan futó szezonjaikkal. Ha úgy vesszük, mivel a Speedway egy olyan Indy 500-at rögzített, ami benne volt az F1 ősének kiemelt naptárában, amely miatt kiírták a végül bajnokot nem avató azévi vb-t, szegről-végről ez tekinthető a „0. F1” filmnek, bár e kijelentés sok sebből vérzik, hisz magát a formulát csak ’46 őszén vezették be és az Indy 500-at tényleges F1-es korszaka során sem nekik szánva rendezték ’50-től.
Amerikában az 1. bajnoki szezont 1905-ben futották, az F1 gyökereit jelentő Grand Prix versenyzés pedig csak 1906-ban indult a Szisz Ferenc győzelmével zárult Francia Nagydíjjal Le Mans-ban, s bár utána az amcsik ’16-ban avattak legközelebb bajnokot, onnantól csak a világháborús évek maradtak ki, míg az európai királykategória ’25-39-es érája szignifikánsan leválik a későbbiektől. Hollywoodnak tehát hiába Monaco szépsége ’29-től, érdemi vonzalma nem volt, hogy nagy produkció készüljön az óceán túloldalán, ha ott van nekik a jól bejáratott saját csúcsbajnokságuk, az európaiak pedig megmaradtak a filmhíradóknál. Na meg nem feltétlen lett volna jó Hitler egyik szívszerelmét, az autóversenyzést kvázi propagálni a ’30-as években, hisz pont a nácik uralták a mezőnyt az Esüstnyíl Auto Unionokkal és Mercedes-ekkel. Hollywood ez idő alatt, immár hangosfilmen 7x(!) filmesítette meg az Indy 500-at.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem a Speedway volt a legelső Indy 500-as film, de a szintén néma Racing Hearts sajnos elveszett. A ’30-as évek dömpingje az 1932-es The Crowd Roars-zal indult, amely viszont nem a valódi futamon forgott (egy kaliforniai pálya játszotta Indianapolis-t), ám először kértek fel direktben versenyzőket kaszkadőrsofőrnek úgy, hogy ne (csak) saját magukként legyenek részei a jeleneteknek, így először nyílt komolyabb szabadsága az alkotóknak megrendezett szituációkra, s nem kellett hagyatkozni a valódi felvételekhez való igazgatáson. A stáb párhuzamosan egy kiegészítő rendezővel és másik szereposztással, de ugyanazon 9 profival készítette a mozi francia változatát, mely félévvel később debütált, mivel egyszerre csak az egyik utómunkájával foglalkoztak. A pótforgatások egy korábbi biciklis velodrom oválon zajlódtak, azonban Indianapolis nem csak költséghatékonyság miatt maradt ki, hanem mert a felvételek télen zajlódtak ünnepi leállással, s Kalifornia éghajlata jobban modellezte a májusban játszódó cselekményt. Ettől függetlenül pár archív vágóképet felhasználtak a ’31-es viadalról, a premiert a ’32-es elé időzítették. YouTube-on kívül fellelni az internetékában.
Azonos címmel készült 1938-ban egy másik alkotás, egy boxfilm. Viszont van remake-je is a The Crowd Roars-nak, mi több, mindkettőnek, a bunyósat Mickey Rooneyval készítették el újra, az autósat pedig 1939-ben, lazán csak Indianapolis Speedway–ként, amit később jogi okokból átneveztek Devil on Wheels-re. Az egyik színész visszatért, méghozzá annyira, hogy pár snittet konkrétan átvágtak a ’32-es negatívokról. Ezért ideiglenesen elérhetetlenné vált a régi változat, csak később vágták újra össze, s másolták le a kellő részeket az újabbhoz, hisz pár versenyfelvételt szintén átemeltek, ami a régebbi autók miatt más zavart is okozott. Nagyon hőskor, nemde? A film lényegében azért született meg, hogy az erősnek vélt sztorit tényleg leforgassák a címadó pályán, kiköszörülve a korábbi csorbát, archív vágóképek helyett pedig a ’39-es futam saját maguk által kamerázott részeit használták a nem megrendezett pillanatokhoz. Ezért élesen feltűnő, amikor van újrahasználás az elődből. A másik jelentős javítás a motorhangoké, amik sokat fejlődtek a modernebb mikrofonokkal.
Licensz nélkül, a mára megtévesztő fantázianevű „Dayton 500”-ként szerepelt az Indy az 1935-ös Red Hot Tires-ben, melynek semmi köze a ’25-ös hasonnevűhöz. A NASCAR ekkor még nem létezett, bőszen a szeszcsempész korszakát élte pár később elismert arc, Dayton pedig egy ohiói város, nem messze Indianapolis-tól. A film a ’34-es futamról mutat képeket, de a kigyulladó autó nem a stáb érdeme, a valódi felvételeket csak elkérték. Igen komoly saját karambolokat rendeztek meg, egy fiktív üzemanyagszponzor pedig visszatért az Indianapolis Speedway-ben. A sztori kiutazik Dél-Amerikába és nagy része dirt oválokon zajlik.
Az évtized egyik legnagyobb durranása az 1936-os Speed volt James Stewart első főszerepével. Habár B film, ez vált a Speedway utáni következő jelentős darabbá és főképp operatőri szempontból lett meghatározó. Az Indy 500 mellett itt a főtéma a sósivatagos sebességrekordok hajszolása, amit a low budget miatt a Mojave tájain és nem a legendás Bonneville-i mederben forgattak – utóbbiról akad modern utód Anthony Hopkinsszal. Stewart lett az első, aki vállalta a vezetést, ahol lehetett, így komoly marketinget kapott az alkotás azzal, hogy a későbbi Oscar-díjas sztár 230-al repesztett a direkt a filmhez tervezett és épített masinában. Nem kizárt, hogy ez volt az első ilyen jellegű filmes autó úgy általában. Ugyan az Indyről csak archívokat használtak, még mikor ült szerelő a sofőr mellett (kellett a sztorihoz), cserébe minden pénzt próbáltak arra áldozni, hogy technikailag új szülessen. A Chrysler támogatásával a detroiti gyárban is dolgozhatott a stáb, azonban túl nagyok voltak az ambíciók és nem csak a költségvetéshez, hanem a korhoz mérve is. A kritikusok vegyesen fogadták a filmhíradós dokumentációkat, s hiába Stewart bátorsága, ha az nem volt jól megmutatható a kellő technika nem létezése végett. A vetített hátterek évtizedekig visszafogták az autós jelenetek lehetőségeit, még Bond is sokszor használta, hiába lett volna már a Grand Prix előtt 30 évvel olyan jelentkező, ami megelőzte volna korát.
Szintén 1936-os a jóval kisebb horderejű Ten Laps To Go (később King of the Speedway lett), mely erősen párbeszédközpontú darab… szó szerint színdarab lehetne. Autót legtöbbet a garázsban szerelgetve látni, a film kb. közepén azonban bejön az Indy 500, noha nem ez a főesemény. A csúcspont egy földutas oválon játszódik, amit még pár tesztszösszenet vezet föl, ahol gurulva se látjuk a kocsit. A finálé egész korrekt, oda ment a zsé nagyja, de az Indyről csak vágóképeket kapunk (egy kiforgás pedig nem onnan való, láthatóan nem téglás felületen történt), ugyanakkor okosan teszik a sztori részévé az egyik pályáról kirepülős bukfencet.
A 20th Century Fox 1938 augusztusa és ’39 márciusa közt egy sporttrilógiával rukkolt elő. Egy családról szólt az összekötő szál, minden rész pedig más sportágról. Az 1. a lovak, a 2. a lóerők versenyét helyezte központba. A Road Demon stábja kiment Indianapolis-ba, de nem mindent forgattak a helyszínen. Egy gigantikus díszletet húztak fel, ami 1:1-ben lemásolta pl. a boxokat. Produkciós szempontból tehát mondhatni úttörő, hisz a Ford v Ferrari is hasonló módon járt el a Le Mans-i célegyenessel. A balesetek valódiak, az operatőr a versenyen is dolgozott (a rendezett részek szintén jók), a 4 használt autó pedig nem replika, megvették a versenyzőtől, aki minden szempontból (vezetés, díszlethitelesítés) kisegítette a stúdiót.
Az őskontinenssel először komolyabban az USA az 1941-es Blonde Cometben foglalkozott, melyben korát meghazudtolóan egy sikeres lány, miután az európai Nagydíjakon szépeket ment, hazautazik, hogy Amerikában is megmérettessen. Tipikus romantikusfilm válik ebből, az egyik ellenfelébe habarodik bele, akivel együtt indulnak. A nyitány egy egész hosszú, főleg gyorsított stock felvételekkel tarkított montázs az F1 közvetlen elődjéről, a GP Eb-ről, ami ugye a ’39-es szezon közben szakadt meg, így az akkori/korábbi futamokat vágták be, köztük (ha igaz) először a Monacói Nagydíjat játékfilmbe. Na, ez már inkább A 0. F1-es mozi! 15 perc után oválra váltunk és mind az Oakland 500, mind az Indy 500 ijesztő képeit látni.
Az egyik ’41-es Looney Tunes az Indy 500 befutóját rajzolta meg, aztán a háború utáni első erre fókuszáló alkotás azonnal forradalmi mérföldkővé vált a soha nem látott fedélzeti kamera elhelyezésével. A vetített hátterek közben bevezetett vonatott/platón álló kocsik lefilmezései közepette valóságos csoda volt a Mickey Rooney főszereplésével készült 1949-es The Big Wheel, amely szintén az Indy 500-at dolgozta föl, de akadt benne egy snitt, amikor a képet az autóra függesztve, annak első kereke mögé pozícionálva úgy kaptuk meg, hogy az végre előre, tényleg a pályára nézzen szélsebesen. A sajtó hangos volt eme hihetetlen megoldástól, s noha a stábot beperelte a ’49-es győztes, mondván sértően ábrázolják, Rooney figurája pedig egyik riválisán alapul, utóéletének nem ezen aspektusát őrzi magán a film. S mindezt az Oscar-díjas László Ernő operatőrünknek köszönhetjük, tehát nemcsak, hogy az F1 vérvonalán visszavezethető legelső Nagydíjat magyar nyerte, a sportközvetítések legmeghatározóbb képi megoldásának ősét is egy honfitársunk kísérletezte ki sikerrel elsőként.
Természetesen voltak még egyéb autósportos filmek ekkoriban, elég csak az első hangosra, a Burning Upra vagy a The Racing Strainre gondolni, most erősen szelektáltam. Mire a The Big Wheel megjelent, szépen formálódott az első F1-es bajnoki szezon, amely közeg Hitler után egzotikus helyszíneivel hamar vonzóvá vált, de egy nagy technikai újítás még hátra volt…
F1 Kirk Douglas-től Roger Cormanig: a Grand Prix elődök (1950-65)
Viszont az Indy mánia se csillapodott, 1950-ben máris jött a következő, ezúttal Clark Gable-lel a romantikus To Please a Lady. Az Indy 500 mellett itt újfent a salakos oválokra is jut fókusz, s bár a nagyját Los Angeles-i pályákon forgatták, a végén kiutaztak Indianapolis-ba, amely futam akkor már teljes jogon az F1-es vb értékelésnek része volt. Ezt is a YouTube-on kívül kell keresni. A női főszereplő a verseny végén megkapta a hagyománnyá vált győztesi csókot a valódi leintés után, a kis Mario Andretti pedig gyerekként látta szülőhazájában a mozit, s egyből beleszeretett a sportba. Amikor bemutatták az olaszoknál ’51-ben, akkor ők maguk is készítettek egy részben versenyzésről szóló filmet, mely az 1. F1-es alkotás lett valaha.
Az Ultimo incontro egy romantikus dráma, ahol a férfi főhős az akkor világverő Alfa Romeo szerelője. Alapvetően 1-2, a gyárban/nál készült jelenet (köztük cameóval az épp első vb-címét gyűjtő Juan Manuel Fangiótól) mellett a stáb az egyik tesztre kísérte el a csapatot (itt többek közt a vb címvédő Nino Farina is felbukkan) és az ’51-es Olasz Nagydíjra, Monzába, amit alig másfél hónappal a premier előtt rendeztek, ezáltal ez lett a bajnokság történetében az első hagyományos futam, ahol filmet forgattak. Addigra a mozi többi része kész volt, de az összes sportos pillanatát letudja első 35 percében, majd a 83.-ig azok nélkül melodrámázunk. Ez egy kisköltségvetésű alkotás, így innen nem, de az amerikaiakból már hiányzott egy olyan dolog, ami kezdett elterjedt lenni, mégsem használták még a témához: a színek!
Sokat erre sem kellett várni: 1953-ban a Roar of the Crowdot már cinecolor technikával reklámozták. Háborúval együtt 24 év alatt ez a 12. cím, ami az Indy 500-at szerepeltette, s bár először lett színes, kezdett kifulladni, ezért a versenyt parkolópályára tették. Azóta mindössze 3x nyúltak hozzá, amiben benne van a Speed Racer és a Turbó… Így aztán fordult a kocka és Hollywood megpróbálkozott az európai központú benzingőzös csúcsközeggel. A Grand Prix-t 3 nagy előd előzte meg, amik így-úgy, de egyértelműen közvetlenül hatottak rá.
Az első ezek közül már olyan, amit szívből tudok ajánlani, ha a Grand Prix elé merészkedne valaki. Ez az 1955-ös The Racers, ahol Kirk Douglas egy alapvetően kitalált versenyzőt játszik, akit két, még a 2. világháború előtti legenda életrajzi darabkáiból gyúrtak össze, de kb. bárkinek megfeleltethető, aki egyszerre űzte a formula- és a sportautózást, ami elég jellemző volt a korszakra. A romantikus történet 3 szezon epizódjaiból áll (’52-54), két időugrással. A sztori a Monacói Nagydíjjal indít, amivel csak az az apró bökkenő, hogy ’54-ben azt bizony NEM rendezték meg, így a stáb kérésére konkrétan a nulláról élesre felépítették a pályát az elmaradt futam álpótlásaként, hogy imitálhassák a legutóbb ’52-ben megtartott eseményt, melyet az F1 fennállása óta egyetlen alkalommal sportkocsikkal futottak le, bajnokságon kívül. Igazán ütős, sztárokkal teli kamumezőnyt sikerült összerittyenteni a korszak legnagyobbjaival, akik számára ez egy bemutató jellegű, nézőknek való tét nélküli örömautózás volt. A helyi hős Louis Chiron mellett többek közt a már említett Fangio, Alberto Ascari és Stirling Moss is volán mögé pattant, csakhogy tényleg a krémek krémjét említsem. Aztán ott volt még a Michael Mann féle Ferrariban minőségi bevezetést kapó Jean Behra, meg természetesen Rainer herceg, akit a bulvár flörtölni látott a női főszereplővel – na, nem a forgatáson, hanem egy évre rá, amikor a fő stábtagokat meghívták az éles Nagydíjra.
A főbb autókat nem a fentiek vezették, hanem akik a monacói kisfesztivál után is maradtak a produkcióval, mint pl. Luigi Villoresi, Emmanuel de Graffenried (Douglas 3-ból egyik dublőre), és a még az F1-es karrierje előtt álló Phil Hill, akit jól jegyezzünk meg. A film az erős kezdés után sem aprózta: betekinthetünk az ’54-es Mille Migliába (Mann filmje az ’57-esről szólt), továbbá F1 szinten az azévi belga, francia és német futamokra. Mind Spa, mind Reims legendás hosszú közútjait; és a későbbi Lauda baleset helyszínét, a Nürburgringet látni elképesztő kordokumentum (utóbbin két versenyjelenetet is felvettek, de baki, hogy belga zászlóval indítják). Monacóban épp elég volt feltúrni a várost a soron kívüli pályaépítéssel, így ott csak a hangulat volt a lényeg, viszont a Belga Nagydíjon emelték a tétet!
Egy Maseratival benevezték értékelésen kívül de Graffenriedet, így ez lett az 1. F1 hétvége, ahol fedélzeti kamerát hordott magán egy autó versenykörülmények között. Az akkoriban 14km-es kör nem volt épp filmtekercsbarát (máig a naptár leghosszabbja), de a technika sikeresen teljesítette a rajtot és az 1. karikát, így meglett a bevágható anyag a hírhedt Eau Rouge-ról. László Ernő 6 évvel korábbi ötletét gondolták tovább, itt az autó orrára, közvetlen a föld fölé helyezték el az objektívet, mely perspektívát jól ismerhetjük a videojátékok lökhárítónézetéből, lényegében ez az őse. Az operatőrré avanzsált versenyzőt hiába keresnénk az eredménylistán, nem jegyzik történelmi tettét. Az alkotás másutt megmaradt a szokott távoli valódi felvételek és a vetített hátterek ösvényén, igaz, további onboardokat raktak Dougles-ék elé-mögé. A francia/német futamok hasonló részei megrendezettek: hátsókamerát úgy, hogy a mögötte jövőket előröl vegye, túl veszélyes lett volna élesben bevetni egy extra rajtolóval. A sokat látható versenyzőcserék bevett része volt az F1-nek anno, az nem sarkítás.
A stáb május elején a Miglián kezdett, majd a szokott hóvégi idején szimulálta Monacót, aztán júni vége és aug. eleje közt 4-ből 3x-or kísérte el az F1-et, de ha azt gondolnánk, hogy a német duplával ez a 6 jelenet elég lett volna nekik, tévedünk! A 92 percbe még egy 7. benzingőzös eseményt is bezsúfoltak, a saját ötletű Monza 12H-t. Ezt a Spa és Reims között tartott, bajnokságba sehol nem számító 1000km-esen (a valóságban nappal és 6 és negyedórán át zajlott) rögzítették, az éjszakai felvételeket pedig kontrolálltan utána, a mezőny egy részét bevonva. Ide Nino Farinát kérték föl a #12-es Ferrarival, azaz az F1 első 8 évének minden bajnoka része volt a mozi kaszkadőreinek. Egy korábbi tesztjelenet szintén monzai volt. A monacói alagutas snittet és több kulisszafortélyt egyértelműen innen vett át a Grand Prix, ami nem csoda, amögé ugyanis producerként beállt Kirk Douglas, aki nem sajnálta kivenni részét a büdzséből, hogy a sajátjához hasonló, de technikailag úttörőbb mozi készülhessen.
A The Racers semelyik elemében nem öregedett oly nemesen, mint utódja, s bár míg az odavetítéseket és társait mosollyal fogadjuk, minden, ami nem a pályákon történik, a hektikus tempó ellenére se annyira érdekes, mint a Grand Prix-nál. De változatossága és filmtörténeti szerepe miatt (CinemaScope-os) érdemelhet egy esélyt, ha a ’66-os klasszikust már láttuk, csak annak csodáját ne várjuk. Monzában végül a covid alatt tartottak egy 4+8 órában futott, majd értékelésében összeadott félnapost. Az odaadással készült projekt felkeltette a filmesek érdeklődését, s mielőbb akartak valami éles, F1-es Monte Carlo jelenetet is dokumentálni.
Ebből az sült ki, hogy az 1962-es Nagydíjat mindjárt két forgatócsoport kinézte magának. Egy dokfilmes gárda a Flying Clipperként és Mediterranean Holiday-ként egyaránt ismert alkotást készítette. A 2,5 órás monstrum a címadó hajó legénységét követte végig, akik svédekként a hidegből kiszabadulva bevitorlázták a Földközi-tengert, mind európai, mind afrikai oldalról. A német rendezőpáros a kor legkomolyabb technikáját használta (70mm-es Superpanorama), gyönyörűséges, pre-IMAX doksi élményt nyújtva. Monacóról egy 11,5 perces blokk szól és persze szándékosan az F1 idejére időzítették ottlétüket. Megismerkedünk az immár címvédő Phil Hill-lel és bemutatkozik a brit névrokon, Graham Hill, aki Sennáig a legsikeresebb volt a hercegségben, s 2 vb-címe mellé nyert Le Mans-i 24 órásat és Indy 500-at is. Róla rajzolták Gézengúz Gusztit a Flúgos Futamhoz és ő volt Damon Hill apja, no meg máig az egyetlen, aki a pályaversenyzés 3 legnagyobb eseményén nyerni tudott. Rainer herceg és Grace Kelly hercegné szintén felbukkantak, ahogy a közben visszavonult Louis Chiront is láthatjuk. A doku kedvéért tartottak egy külön bemelegítést, így az operatőr egy Mercedes kabrióból vehette föl a pályán őket előzgető mezőnyt. A narrációban akad pár szakmai hiba, de eme filmszerű élmény nagy hatással bírt a modern közvetítőhelikre és a pálya bekamerázásának szögeire.
A másik csapat, aki ügyködött, az a B filmek koronázatlan királyának, Roger Cormannek a rendezői keze alatt munkálkodott és a The Young Racers-t kezdte forgatni, mely ’65 elején debütált és két Lotus csapattársról szólt. Öt versenyre kísérték el a mezőnyt, amiből 4 volt bajnoki, 1 pedig azon kívüli: ekkoriban a 8-9 vb futam mellé bőven fértek még be ilyenek, ’62-ben 26 hétvégén lehetett valahol F1 technikával indulni, de nyilván a nem pontozásos események közül nem volt sok kiemelkedő, amin mindenki ott akart volna lenni. Kivéve azon normál Nagydíjakat, amiket azért rendezték, hogy a következő évtől a vb részei legyenek, azok kiemelt bejáratásos versenyek voltak (’62-ben Mexikó a máig használt helyszínen), ill. az országokban, ahol 2-3 pálya felváltva rendezte a nemzeti GP-t, az épp kimaradók sokszor ugyanúgy megtartották a magukét pontok nélkül – na, egy ilyenre mentek még el Cormanék.
Noha B film, mindenhol élesben is forogtak a kamerák, viszont arra nem volt lehetőségük, hogy benevezzenek valakit extraként operatőrnek. A 84 perc arányaiban vegyes, sok-sok pályán kívüli beszélgetés van, amik bár nem feltűnően olcsó megvalósításúak, azért érezni, miért vannak a pályákon kívül. Ám mivel nem volt pénz nagy stúdiókra és így vetített hátterekre, okosan kellett kiaknázni lehetőségeiket. Szóval (fél)kényszerből, de ez lett az első versenyfilm, amiben egyáltalán nem volt háttérvetítés, a színészekről a közelik mind a pályán, a kocsikban ülve készültek! Tipikus példája ez az ipar azon aspektusának, amit a magyar függetlenek jól ismernek, hisz minél kevesebb a lé, annál kreatívabb ötletek kellenek.
Minden lehetőségüket kihasználták a száguldás érzékeltetésére. Bár a monacói nyitány csak vágóképekből állt (akár F2-esekről, vagy korábbi évek pillanataival), a többinél váltogatták egymást a külön felvett részek a valódiakkal. Többféle szöggel próbálkoztak, a nagy áttörés a fináléban az volt, ahogy mikor egy profi vezette a filmes kocsit (a még vb címei előtt álló Jim Clark és a még csapatalapítása előtt álló Bruce McLaren), akkor hogy helyezték el sisakjuk mellé, előre nézve a fedélzeti kamerát, az ugyanis kis túlzással a mai közvetítések elődje. Jó, nem először csináltak ilyet, egy ’56-os dokuban a lezárt utcán és egy ’57-es teszten Fangio megmaradt az utókornak (utóbbin alapult Mann Ferrarijában a vonatkozó jelenet látványa), akad Le Mans példa is, de ezek 4:3-asok, bár a doksi vágása elég príma. A színészekről csak olyan közeliek vannak, ahol teljesen szemből, azaz simán vontatva látjuk őket; a tempó nem lehetett eszeveszett, de kiemelkedett, hogy a háttérben a többi, igazi versenyzők által hajtott kocsik fizikailag ott voltak. A film kora miatt mai szemmel is megkérdőjelezhető, van-e vetítés, mert az a korszellem terméke, holott nincs, mégis elbizonytalanít, annyira hatásos.
Ezek eléréséhez persze szükség volt pályaidőre, a nyitóstáblistán külön megköszönik a 4 vb forduló támogatását (szívességét?), tehát maguk a Nagydíjak kaptak kreditet, ami se előtte, se azóta nem jellemző. Nem válogattak, kihagyás nélkül követték a bajnokságot, így Monaco, Spa, a francia Rouen és az angol Aintree szerepelnek, az extra forduló pedig a már ismerős Reims volt a Rouen előtti hétvégén. A filmben a két franciát fordított sorrendben mutatják, s mindkettőt bajnokiként (Reims-re akad néhány kizökkentő archív nemhogy F2-ből, de másik kontinens pályájáról), ami pedig történelmi érdekesség, hogy Rouen volt a Porsche egyetlen futamgyőzelme csapatként az F1-ben. Vannak olyan közelik, amik nem ottaniak, ahol történik a jelenet, de nézzük el, B filmként abból kellett élniük, amijük volt. Valahol a briteknél maradtak még kicsit forgatni, amit azért tudtak megtenni, mert a másik 4 állomás annyira nem esett távol és olcsón kijöttek az utazások még úgy is, hogy Monaco után Belgium következett.
A versenyjelenetek tehát korrektek a pár gyorsítás (na igen, a korszak másik rákfenéje) és random bevágás ellenére, az azon kívüli megcsalós/csajozós családi viszályok azonban bár feszültek, hasonló szintűek, mint Kirk Douglas románca, viszont a The Young Racers-nél nincs csalogató sztár és a mellékszálak kevésbé kötődnek a sporthoz, így felemásabb az összhatás. A szkriptet eredetileg egy bikaviadalosból faragták át, ami megmagyarázza, hisz tényleg mintha csak kicserélhették volna egyiket a másikra. A film second-unit direktora és egyik cameózója Francis Ford Coppola volt, akinek a munka végeztével Corman átadta az írországi díszleteket, hogy leforgathassa első egész estését, több színész és stábtag pedig vele maradt spórolási okokból. Robert Towne rendezőasszisztensként vett részt, később ő írta a Mint a villámot, amely során inspirálódott itt szerzett élményeiből. Quentin Tarantino egyik kedvencének tartja, de hát bizonyára sokszor nézhette meg a tékában, mint oly sok más B mozit. Tudom ezt is ajánlani, de óvatosabban és szintén nyilván csak a Grand Prix után.
Még egy lépcsőfok történt, amit érinteni kell. Az Indy 500-as filmek leáldozásának egy másik oka a NASCAR ’49-es létrejötte, ami vérfrissítést hozott az amcsi autósportnak. Akkoriban sokkal közelebb esve az utcai verdákhoz, a gyártók könnyedén, jelentősen olcsóbban tudták reklámozni termékeiket és a filmesek is hamar meglátták a lehetőséget, hogy egyrészt kevesebből kijönnek, másrészt, ha akarnak, akkor több látványelem fér bele a kevésbé specifikus technikákkal, amik azért tudnak gyorsak lenni, ha kell, cserébe a kamerákat is könnyebb elhelyezni. Erre a vonalra direkt nem tértem ki, de a ’60-as Thunder in Carolina csúcspontjaként szolgáló versenyre beneveztek egy kameráskocsit. Aztán Howard Hawks rendező 33 évvel a The Crowd Roars után, ’65-ben készítette el NASCAR filmjét, a Red Line 7000-t (Tarantino ezeknek is fanja), ami újabb áttörés lett a fedélzeti kamerák és a balesetek vonalán, melyek leáldoztak Buster Keatonnal, bár a vetített hátteret ez sem mellőzte.
Viszont mire kijött, addigra egy stáb már forgatott, egy másik pedig teljesen felkészült arra, hogy az övék legyen az első grandiózus F1 film… Hollywood egyik legnagyobb versenyének nemhogy a rajtjelzése, de lassan első boxkiállása is megtörtént két stúdióóriás között!
Folytatása következik…
