A japán film és mozi története (1.)


Most, hogy Japán filmhét van, időszerű  egy kis áttekintés.

A filmgyártás történetében a felkelő nap országa igen előkelő helyet foglal el, ugyanis az egyik legrégebbi és legnagyobb múlttal rendelkező ország e téren. Filmtörténetének kezdete 1896-re tehető, amikor is a mozgókép áruként érkezett Japánba. Thomas Edison kinetoszkópját a kobei Sinkó Klubban mutatták be a nagyérdeműnek. Maga a filmvetítés nem volt teljesen új jelenség mivel már korábban is léteztek olyan kezdetleges képkivetítők, mint a japánul ucusi-e néven futó lanterna magica, a diavetítő őse.futó lanterna magica

Az első japán filmesnek egy Aszano Siró nevű fényképészt tekinthetünk, aki az országba hozta az első kamerát. Siró utcai jeleneteket és gésatáncokat rögzített masinájával.

Már 1898-ban készültek olyan rövidfilmek, mint a  a Bake Dzsizo (Dzsizo, a szellem) és a Sinin no szoszei (A hulla visszatér). Ezek a trükkökre építő horrorfilmek nem csak japán első filmjei voltak, hanem a műfaj nyitódarabjai is, jóval megelőzve például a német Nosferatut. Ugyanakkor a századfordulón a filmpiacot amerikai és francia filmek uralták, mivel a szigetországban még nem alakult ki jelentős filmgyártás.

KanjinchoA japán filmművészet korai éveiben többnyire kabuki és bunraku előadások mintájára készültek filmek. Gyakoriak voltak a színházi előadások felvételei, illetve a vásznon is onnagatákat alkalmaztak a női szerepekre valódi színésznők helyett. Maguk a vetítések is az ucusi-e hagyományait követve mulatók és színházak programjaként kaptak helyet. A színház és a mozi nem vált szét olyan egyértelműen, mint nyugaton.

Sibata Cunekicsi is ezen korszak egyik kiemelkedő alakja, akinek a leghíresebb alkotása a Momidzsigari, ami az első fennmaradt japán mozgókép. Az 1899-es felvétel a Momidzsigari című kabuki előadás egy jelenetét tartalmazza V. Onoe Kikugoro és IX. Icsikava Dandzsúró, a kor ünnepelt kabuki sztárjai szereplésével.

Mindenképpen említésre méltó Makino Shózó rendező, akit a japán film atyjaként is jellemeznek. Ez a titulus mind képletesen, mind szó szerint megállja a helyét, hiszen a Makino-család igen jelentős szerepet játszott a kor japán filmiparában. Négy fia közül három rendező, egy pedig producer lett, unokái közül többen színészi karrierbe kezdtek. Sózó 1921-ben független céget is alapított, melynek keretein belül újfajta kosztümös filmekkel kísérletezett, többek között ő rendezte a 47 ronin történetének első filmes adaptációját és olyan színészeket fedezett fel, mint később a Nikkacu stúdió kosztümös sztárjává váló Onoe Macunoszuke. Sózó szerint a filmkészítés három alapelve a történetvezetés, a képi világ és a cselekmény.

https://youtu.be/qdChrT1af4c

Ezt hívták a néma kornak a mozi történetében, ugyanis ilyenkor még hang nélküli felvételeket vetítettek. A vetítéseket gyakran élőzene kísérte, illetve japánban nagy szerepe volt az úgynevezett bensinek. A bensi, a történetmesélő a vászon mellett ülve narrálta az eseményeket, ellenben a nyugati országokkal, ahol a nézők felirat formájában tudhatták meg a cselekményt. A bensin gyakran igazi sztárok voltak, jelentőségük olyan nagy volt, hogy sokszor nem is maga a film csábította a moziba a nézőket, hanem a mesélő személye.

A némafilm korának egyik ünnepelt bensije Tokugava Muszei volt, de az intézmény máig fennmaradt leginkább különlegesség formájában. Az egyik leghíresebb modern bensi Szavato Midori.

Kojo Komada sztárbensi volt, aki 1899-ben megalapította a Japán Mozgókép Szövetséget. A filmipar lassan, de biztosan szerveződött, egyre több üzletember látott lehetőségeket a film bizniszben. A korban a Josizava Sóten és a Komacu cégek foglalkoztak filmek készítésével. 1903-ban pedig megnyílt az első igazi japán mozi Tokió Aszakusza negyedében.

Az 1904-ben kitört orosz-japán háború után gyors iparosodás kezdődött, ami a filmiparra is kedvező hatással volt. 1908-ban létrejöttek az első valódi stúdiók. Josizava, a Jokota, a Fukuhodo és a japán Pathé vállalatok emeltek műtermeket, ezzel együtt megkezdődött a fikciós filmek tömeggyártása. A kabuki hagyománya egyre inkább háttérbe szorult és megszülettek a kortárs műfajok: a dzsidaimono névre hallgató kosztümös filmek és a nyugatias modern művek, a gendaigekik.nikkakiku

1912-ben az említett négy stúdió összeolvadt, létrehozva a máig működő Nippon Kacidó Sasint, azaz Nikkacut. 1913-ban rövid hiátus után a Komacu is visszatért a filmbizniszbe, majd 1914-ben létrejött a Tenkacu, mely szakítva a hagyományokkal onnagaták helyett színésznők alkalmazásába kezdett, majd 1919-ben felvásárolt a Kokkacu, majd 1925-ben csődbe ment. 1917-ben megjelent a színen a Kobajasi, mely a megszokottnál nyugatiasabb filmek gyártásába kezdett és olyan új módszereket is alkalmaztak, mint a közeli felvételek és a flashbackt. Az 1985-ben alapított Sócsiku kabuki cég a húszas évek elején szintén filmes stúdióvá alakult, és hallani sem akart a kabuki-színház képviselte teátrális filmekről. Hollywoodi tanácsadók segítségével nyugatias filmek gyártásába kezdett.  A kabuki filmek menedzselésével foglalkozó egykori iparmágnás, Kobajasi Icsizó pedig a harmincas évek közepén létrehozta a Toho stúdiót.

A japán film modernizálódásának, nyugatiasodásának egyik úttörője Kaerijama Norimasza volt, aki szakított a bensi hagyományával, és a narrált filmek helyett a feliratos filmek gyártását szorgalmazta, export céljából gyártott filmeket. Kaerijama hatására a Nikkacu és a Tenkacu is áttért erre a módszerre, illetve a húszas évektől egyre elterjedtebbé vált a színésznők alkalmazása.

Rodzsó no Reikon Oszanai KaoruMegszülettek az olyan korszakalkotó filmek, mint az Amacsua Kurabu Thomas Kuriharától vagy a Rodzsó no Reikon (Lelkek az úton) Oszanai Kaoru rendezésében. Ebben az időben kezdett alkotni a később világhírűvé váló Mizogucsi Kendzsi is.

1923. szeptember 1-én a nagy kantói földrengés döntötte romba Tokió nagy részét, nem csak az épületeket pusztítva el, de megsemmisítve az addig készült filmek többségét is. Ez az oka, hogy a húszas évek előttről csak nagyon kevés felvétel maradt fenn, ezek jó része is csak töredék formájában.

A földrengésnek azonban nem kizárólag negatív hatásai voltak, hiszen a japán népre általában jellemző megújulás következett. A stúdiókat és mozitermeket újjáépítették és modernizálták. Az első trend levonult, és átadta helyét egy modernebb, filmművészetnek már inkább nevezhető irányzatnak.

1928-ra Japán világelsővé vált gyártott filmek számában. A stúdiók akár évente 800 filmmel is előálltak, a mozilátogatás pedig mindennapi szokássá vált. A modernizáció elősegítője a nyugati filmes múlttal rendelkező Abe Jutaka és Usihara Kijohiko páros voltak.

yutaka-abeA fiatalkora óta Amerikában élő és számos hollywoodi produkcióban színészként közreműködő Abe Jutaka 1924-ben a Nikkacu meghívására tért haza Kiotóba, és a kor egyik legelegánsabb rendezője lett. Filmjeiben felismerhető egy Németországból emigrált filmrendező Ernst Lubitsch hatása, aki ebben az időszakban több alkotót is megihletett. A szerelmi jelenetek újszerű ábrázolása mellett kialakította a japán film műfajai közül annyira hiányzó szórakoztató vígjáték stílusát a sararimant, mely a pénzt hajkurászó alkalmazottak hányattatásaiból fakadó humorra épült.

Vele szemben Usihara kamaszkorról szóló, egyszerre vidám és melankolikus filmeket készített, amelyeket a modernizmus és a társadalmi fejlődéssel kapcsolatos borúlátás jellemzett. Tanulmányait Oszanainál kezdte a Sócsiku kísérleti műhelyében, továbbá egy hollywoodi tanulmányúton a rendezés és fényképezés technikáját magától Charlie Chaplintől sajátíthatta el.

A dzsidaimono műfajával szemben egyre népszerűbb lett az újításoknak inkább teret engedő gendaigeki, azonban Itó Daiszuke rendező munkásságának köszönhetően a dzsidaimono mégis fénykorát élhette. A húszas évek végére Japán elkezdett a jobboldali ideológiák, a nacionalizmus és a militarizmus felé tolódni, ezzel együtt a japán filmek is egyre inkább politizálóvá váltak. A baloldali ideológiákat tartalmazó filmek gyakran végezték a cenzorok áldozataként. Itó filmjei is tartalmaztak balos tartalmakat, de történelmi témájuk mintegy pajzsként szolgált, „nem aktuális” mivoltuk védte őket a cenzúrával szemben. Ezzel a módszerrel más konzervatívabb cégek is próbálkoztak hasonló módszerekkel és nagy sikereket is arattak, de 1930-re teljesen ellehetetlenítették a balos rendezőket.

A harmincas években megkezdődött a hangosfilmek gyártása, de az átállás igen lassan történt. Részben a bensi intézményének és közkedveltségének köszönhetően a némafilm csak 1938-ra ment ki teljesen a divatból. Az első japán teljes egészében hangosfilm Goso Heinoszuke Madamu to Nyóbó (A szomszéd felesége és az enyém) című filmje volt.

https://youtu.be/Hgms1JfXl7o

A harmincas évek közepén megjelenő Toho stúdió rövid időn belül a két legnagyobb Nikkacu és Sócsiku vetélytársává vált. Ők lettek a háború előtti Japán „három nagyja”. Erősödésükhöz hozzá járult, hogy a hangosfilm népszérűsödése ellenére csak a nagy stúdiók engedhették meg maguknak anyagilag a hangosfilmek gyártását. A kis stúdiók a némafilmnél maradtak, így még inkább lemaradta, legtöbbjüket felvásárolták vagy csődbe mentek, míg a „három nagy” a mai napig aktív. A háború előtti korszak két legnagyobb rendezője Mizogucsi Kendzsi és Ozu Jaszudzsiró voltak, ám mindketten a háború után váltak igazán híressé.

https://youtu.be/Ye0Moya_vSw

A harmincas évektől a japán filmgyártás kezdett átállni a propagandisztikus, nacionalista filmekre, 1937-től pedig a filmipar teljes egészében a jobboldali kormányzat kezébe került. Filmtörvényt vezettek be, a cenzorok pedig már a forgatókönyveket átvizsgálva igyekeztek kiszűrni minden amerikai hatást és ellenzéki tartalmat a japán filmekből. A gendaigeki háttérbe szorult a dzsidaimonoval szemben, mely természetesen a japán értékeket és a nemzeti identitást hirdette.

world-war-two-japan-A háború alatt a Nikkacu visszavonult, helyébe az újonnan alapított Daiei stúdió lépett a Socsiko és a Toho mellett. A háború kimerítette az országot, így minimalizálták a filmgyártást, a készülő filmek nagy része egyre elkeseredettebb propagandafilm volt. Csak a legnagyobb rendezők – például Mizogucsi – engedhették meg maguknak, hogy aktuálpolitizálás nélkül készíthessenek filmeket.1942-ben Perl Harbour megtámadásának első évfordulójára készült a propagandafilmek látványos példája, a Hawaii mare oki kaiszen (Tengeri háború Hawaitól Malájföldig), mely az időszak legnagyobb költségvetésű mozija volt és a kritikusok egyhangúan az év filmjének tartották.

A háború előtt készült filmek jó része elpusztult a bombázásokban, többek között az 1923-as földrengést túlélő csekély számú felvételek egy része is elveszett. A háború alatt készült filmeket az amerikai megszálló hatóság tiltotta be. A dzsidaimono feudális-militáns volta miatt teljesen háttérbe szorult ugyanakkor a kommunista fenyegetés miatta a baloldali ideológiákat sem nézték jó szemmel.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Hangok, ami miatt betojtunk a Jurassic Parkon
Következő cikk 14. TIFF