Világevők


világevők
Világevők (Foodies), rendező:
Thomas JacksonCharlotte LandeliusHenrik Stockare, szereplők: Andy Hayler, Katie Keiko, Aiste Miseviciute, Perm Paitayawat, Steven Plotnicki, svéd dokumentumfilm, 95 perc, 2014. (kn)

Az íz az úr

Ételkritikus abból lesz, aki még a zacskós levest is elrontja. Vagy mégsem? A svéd dokumentumfilm a legjobbak nyomába ered, hogy kiderítse, miből lesz a cserebogár és milyen köret illik hozzá a legjobban. Különleges ételek, különleges helyek és teljesen hétköznapi emberek. Tényleg csak pénz kérdése a gasztrobloggerkedés?

vilagevok_plakatA fogyasztói társadalom egyik fő ismérve a túlkínálat, de ami még ennél is fontosabb szerintem, a szabad választás hamis illúziója. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy döntéseink mögött kizárólag mi magunk állunk, de ez egyáltalán nem igaz. A reklámot, ha akarjuk, sem tudjuk kizárni az életünkből, mert ott van mindenhol. Tudományos alapokon ölt ipari méreteket, észrevétlenül behatol az elménkbe, és amikor terméket vagy szolgáltatást vásárolunk, megszólal a fejünkben a kis hang: engem válassz, engem válassz! Vagy mi van olyankor, amikor le kell cserélni a mosógépet, az autót, amikor nyaralni megyünk és keresünk egy olcsó, de jó szállodát, vagy amikor jön a gyerek és kell egy szülészorvos? Információkat gyűjtünk, megkérdezünk másokat, utána olvasunk, felkutatjuk a netet, prospektusokat gyűjtünk és hasonlók. A döntés csak annyiban a mienk, hogy ugyan mi választunk, de közben másokra hagyatkozunk. Az emberben mindig is ott volt, hogy élményeit, tapasztalatait megossza másokkal, az internet elterjedésével ezt gyakorlatilag a világ távoli pontján élő, számunkra ismeretlen emberekkel is megtehetjük. Kérdés az, hogy mivel a világ távoli pontján élnek és számukra mi is ismeretlenek vagyunk, érdekelni fogja-e egyáltalán őket a mi véleményünk? Nos, úgy néz ki, igen.
Ez persze nem megy egyik pillanatról a másikra, el kell fogadtatnunk magunkat a közvéleménnyel, eladhatóvá (akár szó szerint) kell tenni a véleményünket, tapasztalatunkat és a stílusunkat is. Ártani egyáltalán nem árt, ha az ember ért ahhoz, amiről ír, de a kritikusnak nem kell semmilyen papír. Talán éppen ezért alakult ki az a tévhit, hogy a kritikus az, aki túl tehetségtelen ahhoz, hogy csinálja. Amíg ezt nem oszlatjuk el, addig vagy csak magunknak írogatunk, vagy rajtunk fog röhögni mindenki.
Ugyanez van az éttermekkel is, különösen akkor, ha nem csak be akarunk falni valamit, hogy aztán gyorsan rohanjunk tovább, hanem időt és pénzt nem kímélve áldozunk az evés élvezetének, a konyhaművészetnek. Mostanában – újra – divat a minőségi étkezés és főzőcskézés, rengeteg az ezzel foglalkozó tévé- és rádióműsor, újság, magazin, videó, blog. Bárkivel előfordulhat, hogy Monte Carloban járva beül a 3 Michelin csillagos XV. Lajosba és Alain Ducasse ehetetlen menüt tesz elé 310 euróért (ital nélkül). Szerencsére vannak olyanok, akik helyettünk kiteszik magukat ezeknek a megpróbáltatásoknak. Róluk szól ez a film. A legjobbakról. A világ legkülönbözőbb pontjairól származnak, vannak köztük férfiak és nők, idősebbek és fiatalabbak, gazdagabbak és kevésbé azok. Miközben elkísérjük őket egy-egy útjukra, elmesélik nekünk, hogy lettek gasztrobloggerek, mi a céljuk, ki a közönségük, hogyan és miként osztják be a pénzüket és idejüket erre az egyáltalán nem olcsó szenvedélyre. Megszólal a másik oldal is, az étteremtulajdonosok és séfek is, akik bár nem sokra tartják ezeket az önjelölt kritikusokat, biztos, ami biztos alapon azért körberajongják őket és valahányszor valami változás van az étlapon, övéké ez első kóstolás joga. Tetszik vagy nem, ezeknek az embereknek igenis számít a véleménye és az igazán profik pontosan tisztában vannak az ezzel járó felelősséggel is. Aki nem szeret enni és utazni, vagy nem szereti, ha megmondják neki, hogy hol és mit, azt óvva intem ettől a filmtől, mindenki másnak bátran ajánlom. Aztán vagy adtok a véleményemre, vagy nem.

10_7

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Megőrjít a csaj
Következő cikk Harcosok klubja - kritika