Papírvárosok (Paper towns), Rendező: Jake Schreier, szereplők: Nat Wolff, Cara Delevingne, Halston Sage, Cara Buono, Caitlin Carver, Austin, Abrams, Griffin Freeman, amerikai romantikus film, 105 perc, 2015. (12)
Vissza a kilencvenes évekbe
Arcátlanságnak tűnhet, hogy 2015-ben olyan szerelmes filmet nyomjanak le a nézők torkán, aminek az alapsztorija az a – már a kétezres években is – elavult ötlet, hogy a kedves, de kissé szerencsétlen szomszéd srác titokban epekedik a suli jó nője után, mígnem egy fordulatnak köszönhetően valahogy összekerülnek. Ehhez képest a Papírvárosok egy kedves, élvezhető kis film, ami bár nem hagy maradéktalanul mély nyomokat bennünk, kellemesen elringat, és remek kikapcsolódást ígér.
A film a Csillagainkban a hiba című bestsellert jegyző John Green egy korábbi sikerregényének feldolgozása. A Papírvárosokat az említett író említett művét korábban is filmre író Scott Neustadter dolgozta ismét fel, aki egyébként olyan, idehaza is ismert és kedvelt filmeket jegyez, mint az 500 nap nyár, vagy Az élet habzsolva jó (a Whiplash- es Miles Teller és Shailene Woodley által megformált fiatalok szerelmi története). Jól bevált párosról van tehát szó, amit a szintén a Csillagainkban a hibából ismert Nat Wolff is kiegészít. Ő alakítja Quentint, akiről megtudjuk, hogy kisgyerek korában nagyon jóban volt Margoval (Cara Delevingne), a jó viszonynak azonban egy rejtélyes esemény véget vetett. Quentin azóta éli nyugis életét nerd barátaival, titokban abban reménykedve, hogy a vadóc, impulzív lánnyal egyszer megint minden olyan lesz, mint régen. Tipikus, a népszerű lányokra jellemző önző húzása Margonak, hogy akkor veszi elő gyerekkori játszópajtását, amikor szüksége van valamire, egy este így szó szerint a semmiből felbukkan a fiú szobájában és arra kéri, segítsen neki bosszút állni volt barátján. Bármennyire megalázó a kérés, Quentin kapva kap az alkalmon, hogy a lány közelében lehessen, és egy őrült estét tölt együtt Margoval, aki viszont másnap szőrén szálán eltűnik. A film arról szól, hogyan kutatja fel a fiú a szerelmét, és milyen kalandokba keveredik eközben.
Neustadter jó érzékkel alakítja át az alapból elég giccses sztorikat melankolikus, édes-bús filmekké. Ő az atyja azoknak a történeteknek, amiket mindnyájan úgy jellemzünk, hogy „cuki”. Ezek természetesen nem világmegváltóan komoly alkotások, mégis kellemes őket nézni, mert egyfajta lelki habcsókként szolgálnak egy-egy túlhajszolt hét után. A Papírvárosok titka abban rejlik, hogy felidézi, milyen volt a suliban arról álmodozni, hogy a számunkra elérhetetlen személy majd egyszer csak felbukkan a szobánkban, de szól mellette a barátságról, a kalandról, az álmokról is. A film tulajdonképpen egy romantikus coming of age – road movie.
Nat Wolff hiteles az ábrándos tini fiú szerepében, nem nehéz elhinnünk, hogy adott esetben valóban mindent megtenne azért, hogy megtalálja régi barátját. A vagányságáról (és feltűnő szemöldökéről) ismert szupermodell, Cara Delevigne feltétlenül jobb választás az öntörvényű Margo szerepére, mint például Shailene Woodley lett volna, az ő játéka azonban hagy némi kivetni valót maga után. Alapból tök jó, hogy szerintem kicsit gonosz arca van, illik a bosszúéhes, méltán beképzelt népszerű lány karakteréhez. Nem is kellett volna semmi mást csinálnia, mint saját magát adni, hiszen valószínűleg az életben is hasonlóan őrült, kalandvágyó személyiség a fiatal modell. Játéka éppen attól válik egyenetlenné, hogy megpróbál színészkedni, ami az ő esetében manírosan hat. Ettől függetlenül jól hozza a tipikus amerikai lányt, aki kapucnis pulcsiban elindul éjjel, hogy valami kreténséggel dobja fel unalmas kertvárosi életét.
Ami bosszantó a filmben, az egyrészt az eltúlzott befejezés, másrészt az olyan apró részletek, hogy például Quentin pulcsijának az ujja hosszabb a kelleténél, ezért mindig az ujjaira lóg. Na, ez tényleg annyira tipikusan ’90-es évek, hogy az már kínos. Az is elég erőltetett, amikor Margo a szánkba rágja a cím magyarázatát, ami egyébként sem egy túl bonyolult szimbólum.
A Papírvárosok nem ad hozzá sokat az eddig ismert, fiatalok szerelméről és útkereséséről szóló művekhez, inkább a hangulatteremtésben erős. A Green-rajongók egészen biztosan nem csalódnak benne, rajtuk kívül azonban ajánlott mindenki másnak is, aki szeretne visszautazni kicsit az időben.