
Nehéz egy olyan filmről beszélni, amit már a kritikusok és a közönség is eltemetett. Még nehezebb egy olyanról, amiben a néző alig talál szerethető vagy értékelhető momentumokat, párbeszédeket, alakításokat.

Az előző filmek épphogy visszahozták a gyártási költségeiket, így trilógiáról szó sem lehetett, nem maradt más, mint a reboot, ha a 20th Century Fox magánál akarta tartani a jogokat. Ezért ennek a filmnek minél hamarabb meg kellett születnie. Ki is jelölték rá a stúdiónál már bizonyított Josh Tranket, aki valószínűleg az előző szuperhős mozija (Az erő krónikája, ami 12 millióból 65 milliót termelt) miatt bizonyult jó választásnak. Nem lehet tudni, mennyire igazak azok a híresztelések, miszerint sötét sátorban nézte vissza a felvételeket, illetve hogy a kész film megtekintése után mennyit vágott és vett újra a stúdió.
Mindenesetre a végeredmény teljes érdektelenséget váltott ki a nézőközönségből, ami sokszor hangos hahotázásba torkollott. Ezt többnyire a ’90-es évek végére már kihalófélben lévő egysorosok, a halál előtti hosszú monológok és a műanyag romantikus szál számlájára írható.
A film megtekintése nélkül a plakáton is látszódik Nolan hagyatéka, amely a sötét, realisztikus ábrázolást volt hivatott szimbolizálni. A probléma csak annyi, hogy a Denevérember detektív mivolta emészthetőbb a hétköznapi emberek számára, mint egy kőlény, aki balesetet szenvedett egy másik dimenzióban. Talán az első képregényfilm, amely vállalta a hidegvérű gyilkos ámokfutásának minden mozzanatát, de hiába, mert a kisebbektől el is elvágta magát a pénztáraknál. Jaime Bell is feleslegesen kért tanácsot a CGI szerep miatt Andy Serkistől, ez a lelkes igyekezett túl aprócskának bizonyult ahhoz, hogy a filmet mentse a bukástól. Vajon mi lesz a 2017. június 9-re kiírt folytatással?


