Szerelem (Love), rendező: Gaspar Noé, szereplők: Aomi Muyock, Karl Glusman, Klara Kristin, Juan Saavedra, francia-belga erotikus dráma, 130 perc, 2015. (18)
Szexbaleset
Művészetbe csomagolt pornó vagy pornóba csomagolt művészet? Gaspar Noé egyszer már kiverte a biztosítékot Cannes-ban. Úgy tűnik továbbra is tartja magát ahhoz, hogy filmjeiben a szexmentes jelenetekből legyen a kevesebb és a moziból kijőve már ne is nagyon emlékezzünk rájuk.
Az argentin rendező már egy ideje szeretett volna egy olyan szerelmi történetet forgatni, melyben a szex központi helyet foglal el. A filmhez olyan színészeket keresett, akik az életben is párok, így jött a képbe Vincent Cassel és Monica Belucci. A néhány oldalas forgatókönyvből aztán egy jó nagy adag improvizáció lett és bár a nagynevű színészek nem mentek bele bizonyos dolgokba, a nézők közül így is többen elájultak, de Gaspar Noé elképzelései csak részben valósultak meg. Teltek az évek, a dolog csak nem hagyta nyugodni, ezért újra elővette a projektet. Férfi szereplőnek egy kevésbé ismert színészt választott, a két női szereplőt pedig egy buliban szedte fel a szokásos „Akartok filmben szerepelni?” szöveggel. Miután elmondta, miről is lenne szó valójában, még mindig akartak. A Szerelem egy párról szól, akik nagyon szeretik egymást. Kipróbálnak mindent a szexben, majd felszedik a szomszédban lakó lányt, akit a srác teherbe ejt. A történet onnan indul, hogy a srác és a szomszéd lány együtt nevelik a gyereküket, miközben előbbi folyton a régi szerelméről ábrándozik.
A Visszafordíthatatlanhoz hasonlóan az időben visszafelé haladunk egészen a szerelmes pár megismerkedéséig. A szereplők kiválasztásával Gaspar Noé elég nagy kockázatot vállalt: végre azt teszik, amit ő akar, csak megvan rá az esély, hogy tapasztalatlanságuk révén nem úgy. Az ezúttal is csak néhány oldalas forgatókönyv nem sokat javított a helyzeten. A szereplők különösebb instrukció nélkül tették a dolgukat, a rendező igazából csak a testhelyzetekbe, a pózokba szólt bele. Sajnos az előbb leírtak vonatkoznak a szexmentes jelenetekre is. A férfi szereplő nem sok érzelmet mutat, időnként kifejezetten ellenszenves, a nők meg lelkesek, de bénácskák. Amit nem mondanak ki a kapcsolatokról, a szexről és a szerelemről, azt kimondja helyettük a rendező és az operatőr, akik beletették magukat a filmbe. Van alkohol és drog is, ilyenkor jönnek a már jól bevált képi és zenei elemek.
Mi a helyzet azzal, amit látunk? Egyesek úgy vélik, egy harmadik felet bevonni két ember szexuális életébe egyértelműen a kapcsolat végét jelenti, míg mások szerint éppen ellenkezőleg, új vizekre evezve a szerelem kiteljesedését. És igen, a dolog teljesen életszerű, tényleg vannak párok, akik minden helyzetben dugnak. Amikor jól mennek a dolgok, akkor azért, amikor nem, akkor meg azért. Én is ismerek ilyeneket, bár jómagam nem tartozom közéjük. Mi a helyzet azzal, hogy ezt egy filmben látjuk? Ha engem kérdeznek, azt a művészi ábrázolásmódot, amely másnak adja el a szexet, mint ami valójában, még nem találták fel. És itt most nem a Csupasz pisztoly filmek olajfúró kútjaira vagy tűzhányóira gondolok. Amikor valaki valami egészen „újjal” áll elő, mindig fel kell tennie magának a kérdést, vajon miért nem jutott ez még másnak az eszébe. Erre nekem három válaszom van: 1) másnak is eszébe jutott már, de azonnal elvetette. 2) másnak is eszébe jutott, megcsinálta, de nem működött. 3) még soha senkinek nem jutott az eszébe. Azért sem árulom el, hogy Gaspar Noé esetében melyik a helyes válasz. Ő számomra – jelenleg – nem egy zseni, hanem egy filmrendező, akinek van egy fixa ideája és próbálkozik.
Természetesen mindenkinek joga van ahhoz, hogy a dugást, mint művészetet adja el, aztán majd amikor sokadszorra is ezt teszi, azt fogják mondani a nézők: tudod, ő az, akinek annyit dugnak a filmjeiben. És akkor ő majd eldönti, hogy tényleg erre vágyott-e, a nézők pedig azt, hogy beülnek-e ezekre a filmekre a továbbiakban is. Egyébként pedig alkotó és a néző között van egy íratlan szabály: én nem ejakulálok az arcodba, te pedig cserébe nem ájulsz el. Tessenek betartani.
