A kezdő (The Intern); rendező: Nancy Meyers; szereplők: Anne Hathaway, Robert De Niro, Rene Russo, Anders Holm, Andrew Rannells; színes, magyarul beszélő, amerikai komédia, 121 perc, 2015; 12
A 70 az új gyakornok
Nancy Meyers elkészítette jól megszokott, ártalmatlan vígjátékát. Azt a fajtát, aminek a poénjain olyan nagyon nem röhögsz, a meghatónak szánt jelenetein nem szorongatja semmi a torkodat, de ugyanakkor mégsem vagy dühös a kétes eredményeket felmutató filmre. Vagy, várjatok csak! Egy kicsit én azért dühös vagyok.
Ha így jobban belegondolok, mégis mennyire gyengének, hiányosnak, vagy hibásnak kell lennie egy filmnek ahhoz, hogy Robert De Niro játéka se mentse meg? Nos, eléggé.
A Meyers-filmek nagy átverése a látvány. Elég csak a Minden végzet nehézre, vagy az Egyszerűen bonyolultra gondolni – a lakások olyan otthonosak, a ruhák olyan kifogástalanok, a szereplők olyan jól fazonírozottak, hogy ha nem vagyunk résen, nem vesszük észre, hogy nem történik semmi. Sem a vásznon, sem a fejekben. Csóró szereplőket nem is találunk ezekben a filmekben, mert olyan nehéz lenne az alsó-középosztályt is romantikusan ábrázolni. Egyszerűen elrontaná az összképet egy láthatóan turis ruha, vagy egy olcsó váza. Persze én értem, hogy egyszerűbb az alkotónak olyan közeget bemutatni, ami alapvetően körülveszi, de úgy 30-40 perc filmnézés után csöppet gejl lesz a sok katalógus nappali. Az egyébként díjazandó, hogy Meyers – nyilván saját kora miatt – főszereplői jellemzően a hatvanasok közül kerülnek ki, sőt sok kellemes pillanatot épp a korosodásukkal viccelődő karakterek szolgáltatnak. Azt is hajlandó vagyok elismerni, hogy a fiatalabb figurák nem lesznek kevésbé hitelesek, csak mert Meyersnek rajtuk keresztül egy tőle távolabb álló réteget kell bemutatni. Valójában kortól, nemtől, vallástól függetlenül hiteltelenek általában a szereplők. Legalábbis épp olyan műanyagok, mint a lakások, amiben mozogniuk kell, és a ruhák, amikbe bujtatják őket.
A kezdővel is többek között ez a gond. De nem zavarna a makulátlan díszlet, ha ezzel párhuzamosan egy érdemleges történetet kapnánk. Nem így van. A felmerülő konfliktusok, ha jelentéktelenek (egy rossz helyre elküldött e-mail), akkor a megoldásukat túlreagálják, azonban, ha tényleg fontos problémával állítja szembe magát az alkotó, akkor kényelmesen kifarol a válasz lehetőségek vázolásának kötelezettségéből (elrontott házasság, elvesztett feleség). Maga a fő kérdés: „Vajon meddig van szükség egy emberre?” is lehetne igazán drámai, és még több kérdőjelet generáló, de ahelyett, hogy szépen elővezetné ezeket a szempontokat, inkább elcukiskodja az egészet. Persze tudom, lehetne még ostobábban feldolgozni ezt a témát, de akkor az már egy kanadai tévéfilm lenne valami olyasmi címmel, mint Próbaidős nyugdíjas, vagy mit tudom én.
Ráadásul Nancy Meyers ismét elköveti szokásos hibáját: a film túl hosszú. Ebben nincs két óra. Beleerőltet a sztoriba olyan jeleneteket, amelyek nem visznek közelebb a megoldáshoz és/vagy nem segítenek abban, hogy jobban megismerjük a karaktereket. De Niro figurája sokkal szerethetőbb is lehetett volna – bár tény, hogy ő mindent megtett –, de azáltal, hogy Meyers nem rajzolta meg jobban (például a múltja részleteinek felvillantásával), mi sem kerülhetünk hozzá közelebb. És még így is az a néhány jelenet ér valamit a filmben, amikor készül a meghallgatásra (bár a tükörrel cseveg, titkon reméltem, hogy egyszer csak így szól: „Hozzám beszélsz?”).
A történet egyik fontos megoldásra váró problémája, hogy a leterhelt cégvezető belemenjen-e abba, hogy a nyakára üljön egy főnök, aki ugyan levesz a válláról nem kevés terhet, de cserébe megfoszthatja a döntési jogaitól. Végig azért szorítunk, hogy Anne Hathaway karaktere ne engedje ki a kezéből saját üzletét, és legbelül azt érezzük ez a magunk fölé készakarva ültetett főnök-jelenség felháborító, de a film végére rájöttem, hogy hatalmasat tévedtem. Talán ha Nancy Meyers döntéseit is felülbírálhatná valami „felettes”, akkor kevesebb lenne a vászonról lecsorgó nyál, a sok üresjárat, és a többre érdemes színészek elpazarlása.
