A kígyó ölelése


A kígyó öleléseA kígyó ölelése (El abrazo de la serpiente), rendező: Ciro Guerra, szereplők: Nilbio Torres, Antonio Bolivar, Jan Bijvoet, Nicolás Cancino, kolumbiai-venezuelai-argentin kalandfilm, 125 perc, 2015. (12)

Egy csónakban evezünk

Világpremier. Az Amazonason játszódó spirituális road movie-t a Magyarhangyának köszönhetően – a filmfesztiválokat leszámítva – a hazai közönség mindenkinél előbb láthatja. Karamakate törzsének egyik utolsó képviselője. Több évtized különbséggel két utazót kísér át a dzsungelen, hogy rátaláljanak arra, amit keresnek, de nem utolsó sorban saját magukra.

A kígyó ölelése 2A latin-amerikai filmek rendre jól szerepelnek a különböző nemzetközi megmérettetéseken és egyre több nézőt vonzanak. Hosszú utat kellett bejárniuk, amíg világszerte eladhatóak lettek, miközben hűen adják vissza születési helyük jelenlegi politikai, gazdasági, társadalmi stb. berendezkedését és – amennyiben ezt a téma megkívánja – az ősi indián hagyományokat. A forgalmazó jóvoltából nem is olyan régen láthattuk A Föld sóját, mely a világhírű brazil fotós, Sebastião Salgado munkásságát mutatta. A filmben szó esett az Instituto Terra nevű projektről is, mely főként a már kiirtott őserdő visszatelepítésére irányul egy hatalmas – de még így sem elég nagy – területen. A kezdeményezés egyedülálló, a térségben főleg ezzel ellentétes tendencia tapasztalható, gondoljunk csak a transzamazóniai autóútra vagy a hatalmas víztömeg igába hajtására.
Amazóniát a XVI. században európai hódítók fedezték fel és kevesebb, mint egy évszázad alatt az őslakos indiánok 90%-át kiirtották. Napjainkra az őserdő eredeti területének 47 %-a eltűnt (ez egy Egyesült Államok méretű terület). A kígyó ölelése Theodor Koch-Grunberg és Richard Evan Schultes utazók naplója alapján készült. Előbbi az őshonos indiánokat, utóbbi az itt található tudatmódosító – főként vallási célokra használt – növényfajokat kutatta, illetve a második világháború kitörését követően a japánok távol-keleti terjeszkedése miatt a hadipar számára kaucsukforrásokat keresett.

A filmben mindkét utazó kísérője ugyanaz az indián sámán. Történetünk a legyengült Koch-Grunberggel (a belga Jan Bijvoet a Borgmanhoz hasonlóan ezúttal is zseniális, ráadásul több nyelven szólal meg kifogástalanul) és teljesen eleurópaiasodott indián társával, Manducával kezdődik, akiket a megismerés utáni vágy hajt. A fiatal Karamatake szigorú étkezési szabályait betartva a német etnográfus még rosszabb állapotba kerül, útjuk során a sámán a saját maga által készített szerekkel doppingolja. (A tudóssal 1924-ben malária végez.) Snitt. A magányosan eltöltött évek alatt Karamakate chullachaquivá változik, olyan emberré, aki emlékek és érzelmek nélküli üres kéregként létezik, ezért korábbi kalandja feledésbe merül. Ekkor érkezik meg Schultes, aki a szent növényt a yakrunát keresi.
A kigyó öleléseHosszú és kalandos útjuk során az öreg sámán ismét elkezd emlékezni, mégpedig úgy, hogy a rendező az aktuális cselekményt párhuzamba állítja az első út cselekményével (gyakran ugyanott járva). Mindezt oly módon, hogy téren és időn átívelve tulajdonképpen a két útból lesz egy teljes történet. Az idős indián az amerikai botanikusban felfedezi a kettőséget, a tudásvágyat és a fehér ember mohóságát. Az őslakosok a fehér emberre egyáltalán nem úgy tekintenek, mint aki elhozta civilizációt a vademberek közé, hanem úgy, mint akinek halál és pusztulás jár a nyomában. Miközben a modern tudomány eszközeivel felvértezve, azokban vakon megbízva mindenhatónak képzeljük magukat, egyedül, magányosan egy percet nem maradnánk életben, mert teljesen elvesztettük érzékeinket és kapcsolatunkat a természettel. Az itt élők bölcsességével, a rohanó világnak teljesen ellentmondó csendes szemlélődéssel semmi nem érhet fel. A két világ találkozása – kevés kivételtől eltekintve – a fehér ember részéről soha nem a másik megismerésére irányul. Mikor az indián törzsfőnök elcseni az iránytűt, a tudós azzal érvvel, hogy azt használva a törzs tagjai el fogják veszíteni azt a képességüket, a szél és a csillagok alapján történő tájékozódást. Talán nekünk nem jár ez a tudás, nem jár a fejlődés? – kérdez vissza a törzsfőnök. A két kultúra keveredése, a vallások félremagyarázása és a növényekből kinyert drogok öncélú felhasználása csak zűrzavart szül. Ezt legjobban talán az a jelenet érzékelteti, melyben az egykori, azóta magára hagyott misszióhoz térnek vissza, ahol egy önjelölt hippi Jézus a Szentírás tanait és a helyi hiedelmeket vegyítve – szó szerint is kábítja – híveit, akiket még gyerekként a papok szakítottak el népüktől. Karamakate a spirituális „road movie” során saját gyengeségére és halandó voltára vezeti rá a két utazót, jobban mondva hagyja, hogy saját maguk ismerjék fel ennek tényét és roppanjanak össze a felismerés terhe alatt. A nehéz csónakból a „nélkülözhetetlen” tárgyakat kidobva ugyanúgy célhoz lehet érni. Mindezt fekete-fehérben, a színek csak elvonnák a figyelmünket. A kolumbiai rendező két korábbi filmjét annak ellenére nem mutatták be nálunk, hogy a nemzetközi fesztiválokon kifejezetten jól szerepeltek és hazája hivatalos Oscar-jelöltjei voltak, akárcsak A kígyó ölelése.

10_9

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A kezdő
Következő cikk Itt az új James Bond betétdala