Sense8


Sense8 Sense8, készítők: Andy Wachowski és Lana Wachowski, amerikai dráma és sci-fi sorozat, 60 perc, 12 rész, 1 évad, 2015 

A Wachowski testvérek idén leültek a Netflix konyhájában és gondosan összeválogatott hozzávalókból igyekeztek elkészíteni valami egészen különleges sorozatot, ami meglehetősen laktatóra sikeredett, mert tényleg mindent belefőztek ami eddig a képernyőn valaha ehető volt a néző számára – pitiáner gyémántrablók, sci-fi elemek, a melegek szubkultúrája, cliffhangerek, pontosan megválogatott, hatáskeltő zenék, kulturális változók – majd az egészet vastagosan megfűszerezték etikai, morális és társadalmi kérdésekkel, aminek az lett a végeredménye, hogy kaptunk valamit, ami kellőképpen eltelíti az embert, bárki ki is érezheti belőle a számára kedvenc ízeket, de nem ez lesz a kedvenc fogásunk az étlapról.

sense8Wachowski testvérek a magát kultfilmmé kinövő Mátrix óta akár meg is tehették volna, hogy hátradőlnek Hollywood kipárnázott karosszékében és többet a kisujjukat sem mozdítják meg annak tudatában, hogy a nevük már feledhetetlen, de ők megpróbálták tovább hódítani a filmipart. Ez a mozdulatsor már ott hiba volt, amikor belefogtak a Mátrix folytatásába és ott értek el a mélypontra, amikor 2012-ben létrehozták a Felhőatlasz című mozifilmet, ami megosztó véleményeket kapott. Pontosan itt volt megfigyelhető az, hogy milyen amikor hozzáértő emberek rendkívül kezdő módon viselkednek és túl sok klasszikus elemmel próbálnak meg operálni és szinte izzadt a vászon a nyögve akarástól.

De végül őket is elérte a mozgókép második legnagyobb ágazata: a sorozatgyártás. Ez azt jelentette, hogy a jó ötletekben gazdag Watchowski-ék egy sokkal nagyobb terepasztalt kaptak ahhoz, hogy megvalósíthassák az ötletüket, amihez a Netflix adott nekik zöld utat. A Netflix egy egészen jó terep a minőségi drámáknak, mert sikerre vitték már a House of Cards-ot és a The Killingre is lecsaptak egy évad erejéig, ami elég jó ízlésre vall, továbbá ők dicsekedhetnek az Orange is the New Blackkel is és a legutóbbi saját gyártású sorozatuk nem más, mint a Sense8.

A sorozat nyitó részében szembe kapunk mindent; de tényleg MINDENT; London legundergroundabb szórakozóhelyétől kezdve, egy Van Damme-nak becézett afrikai srácon át, egy látomásokkal küzdő Daryl Hanna-ig, plusz egy jólelkű chichago-i rendőrt, egy elhagyatott templomot, valami irodaház tetején harcművészetet gyakorló szöuli nőt, fokozódó zenét, jó vágóképeket és egy hatalmas kuszaságot, ami azonnal beránt a világába, mert bár pontosan tudjuk, hogy mennyire tűnik érthetetlennek első pillantásra a kép, rutinos sorozatfüggőként tisztában vagyunk vele, hogy az alkotók velünk együtt fogják kibogozni a szálakat, a kérdés csak az, hogy akarunk e a képernyő előtt maradni erre a programra. Az elején határozottan igen.

Ez a sorozat leginkább a Heroes-ra emlékeztet; abban kaptuk meg ugyanezt az életérzést, amikor a teljesen reálisan ábrázolt vaslóágba egy abszolút szürreális szálat fűznek bele, azonban ez egy nagyon vékony jég, hiszen megtartani ennek az egyensúlynak a hitelességét óriási odafigyelést igényel.

A történet röviden arról szól, hogy a világ nyolc különböző pontján nyolc teljesen különböző, ámde egyidős fiatal, egyazon pillanatban összekapcsolódik; mármint az elméjük. A történet pedig 12, majd egyórás részben belefolyik az életük történéseibe, hogy hogyan dolgozzák föl ezt a mentális kapcsolatot, ami olykor-olykor percekre fizikai síkúra vált. A történetről nem is érdemes többet mondani, mert tulajdonképpen annyi történik, hogy az amúgy is viszonylag kalandos élete még jobban megbolydul ennek a nyolc szereplőnek és egyre húzósabbnak tűnő helyzeteben segítik ki egymást, ami által szépen lassan kialakul közöttük egy kapocs, egy ősi összetartó erő (néhol akár szerelem/barátság) miközben rájönnek, hogy emiatt a különleges képességük miatt még veszélyben is vannak, mert valakik le akarják őket “vadászni”, tehát még inkább össze kell fogniuk. Az egész különlegessége pedig az, hogy minden egyes szereplő teljesen más országban, földrészen él, mégis néha, amikor a helyzet megkívánja, anélkül, hogy bárki más látná, megjelennek egymásnak.

sense8Bár nem a humor az erőssége a produkciónak, néhol egészen őszintére sikeredtek a poénok, amik inkább a téma újszerűségének voltak köszönhetőek, szinte érezni, ahogy a színészeken kívül maguk az alkotók is rácsodálkoztak néha a jelenetekre és ez őszinte mosolyokat kívánt a néző arcáról (például a közösségi szexjelenet, ami egy időben történt az összes szereplővel és mindegyik átérezte a másik érzelmi halmazállapotát és szexuális izgatottságát, azonban csak mentálisan történt meg egy síkon. De bármennyire is abszurdnak hangozzék, gyönyörűen oldották meg.)

De a sorozat lényege maga nem ez; hanem a karakterek és azok erkölcsi, morális és társadalmi kérdései, amiket a történeteik segítségével tesznek föl nekünk. Nekünk, az Y-generációnak, aki pontosan az a korosztály, akiknél a legdominánsabbak ezek a kérdéskörök és rendkívül fontosak is. A házasság intézménye a különböző kultúrákban, a feminizmus kérdésköre, a szabadelvűen nevelt gyerekek életben való otthontalansága, a rossz családi körülményekből jövő emberek morális válsága, a sikerrel kikövezett életutak felszínes domborulatai és a másság elnyomása. (Mondjuk ehhez a témához valószínűleg erősen kapcsolódik az, hogy a Wachowski testvérek is transzneműek.)

Ezen kérdéskörök ilyen széles boncolgatása mindenképpen elismerésre ad okot, mert ha más sok mindenben nem is, de ebben mindenképpen kiemelkedik és bátran viselkedik a sorozat.

Magát a sorozatot leginkább a karakter-központúság jellemzi; hiába tűnik elsőre soknak a nyolc főszereplő, valójában nagyon jól szétválasztották őket és mindenki történetéből kihozták a legtöbbet. Néha pontosan ez is a szerencséje a sorozatnak, mert a fő szál akármilyen komplexnek is tűnik, valójában egyszerű, csak bonyolultan van megfogalmazva és éppen ezért az nem is tud mindig kellőképpen érdekes lenni.

sense8Az izgalom a legnagyobb fegyvere, tényleg képes a nézőt rávenni, hogy ne menjen el aludni, amíg meg nem néz még egy részt, azonkívül a néholi esetlenség ellenére őszintén drukkolsz a sorozatnak, hogy átessen a vontatottabb részeken.

Azonban a végére érezhetően elfárad, amikor már nem lehet annyira megtekerni a szálakat. Bár berendelték a második évadot, de néhány betegséget muszáj lesz levetkőznie a következő etapra. Ilyenek a túlságosan öncélú jelenetek, például a szülés premier plánban való mutatása; én megértem, hogy tabukat döngetünk, de a kevesebb néha több. Ha valamire nincs szükség, akkor azt ne erőltessük és az a gond, hogy ezeken az apró hibákon méreteseket tud botlani. Ráadásul vannak karakterfejlődések, kellően kidolgozott egyéni drámák, de sajnos itt is elő jön az a filmes hiba, hogy rettenet egysíkúan ábrázolják a gonoszokat és a jókat és mindig azt éreztetik a készítők, bármilyen produkcióban, hogy hülyére veszik a nézőt, mintha magától nem lenne képes különbséget tenni. A kulturális klisék pedig könnyen értelmezhetőek pejoratívan is, de ezt inkább mindenki maga döntse el.

Amit még érdemes megemlíteni, az a főcímdal, ami a Ron Fricke féle Samsara-t juttatta eszembe; gyönyörű vágóképekkel dolgoztak, a világ minden pontjáról összeválogatva, egyszerűen tényleg lélegzetelállító volt és meseszépen készített föl minket magára a sorozatra, ahol szintén a világ minden pontjáról kaptuk a történeteket (Chicago, Mumbai, Szöul, Mexico, San Francisco, Berlin, Nairobi és London). Ennek köszönhető az is, hogy a megszokottól eltérően, nem úgy forgatták a részeket, hogy mindet más rendező, hanem minden helyszínt más rendező. A főcímben érdekes megfigyelni, hogy az egyik vágóképen látszik egy Twin Peaks tábla, ami David Lynch klasszikusára utal, mert az azonos című kultsorozatában volt épp ilyen nagy hangsúly fektetve az emberek közti pszichológiai összekapcsolódásra.

Sense8 képes rá a zenével, a képekkel és az alapsztorival, hogy teljesen megbabonázzon minket és talán még el is hisszük neki, hogy valami eredeti ötlettel van dolgunk, de ki kell köhögnie magából a hibáit, mert ha valaki bele akar kötni, akkor adnak rá neki okot.10_7

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Fúsi
Következő cikk A hét röhögései (108.)