Apák és lányaik (Fathers and Daughters); rendező: Gabrielle Muccino; szereplők: Russell Crowe, Amanda Seyfried, Diane Kruger, Bruce Greenwood, Jane Fonda, Aaron Paul; színes, magyarul beszélő, amerikai-olasz filmdráma, 116 perc, 2015, (16)
Csak ízfokozó, semmi krumpli
Ha egy film úgy kezdődik, hogy az egyik szereplő a másikat Krumpli sziromnak becézi, vagy ehhez nagyon hasonló kedveskedő megnevezéssel illeti (és legyen egymással bármilyen viszonyban a két karakter), akkor én nagyon nyűgös leszek, és a film mínuszból indít.
Az Apák és lányok így tett, és sajnos a folytatásban sem adott okot érzéseim megváltoztatására. A történet, miszerint egy lány egy számára fontos ember elvesztése miatt nem „pazarol” többé szeretetet másra, félvén attól, hogy majd azt is elveszíti, néhányszor már el lett mesélve a filmtörténelem során. Ez persze nem lenne feltétlenül baj. Tudjuk jól, hogy sok esetben fontosabb a hogyan, mint a mi. Most azonban a hogyannal is baj van.
Mert az egy dolog, hogy sokszor látott problémákra sokszor látott megoldásokat mutat be a film, de ráadásul a karakterek olyan szituációkba kerülnek, olyan hibákat követnek el, ami a legjobb indulattal is tankönyvinek mondható.
Nőjünk már ki abból, hogy a boldog gyerekkort egy gügyögő-krumpli szirmozó-rózsaszín biciklis szappanbuboréknak ábrázoljuk! Tényleg nincs árnyaltabb eszköztár? Miért nem fér bele a hétköznapi vita, vagy néhány szürkébb felhő az égen? Értem én, hogy jelezni kell, milyen rossz is lesz, ha mindez megváltozik, de azért ez sok.
És itt nem áll meg a különbségek túlhangsúlyozása: kapunk két nagyon-nagyon-nagyon gonosz karaktert. (Mellesleg a két figura jelentősége a történetben a nullával egyenlő, de sajnos nem részletezhetem, hogy miért, mert akkor elmondanék egy csomó fontos dolgot, és akkor talán nem néznétek meg a filmet.)
A cselekmény beindítása viszont profi. És a párhuzamos történetvezetés is eredeti megoldás. Legalábbis üdítő, hogy a két szálat – a gyerek Katie viszontagságos éveit és a felnőtt Katie múltjával való küzdelmét – nem a szokásos „halad a történet, főhősünknek be-beugranak emlékek, amin keresztül megértjük, hogy mit miért tesz” módon vezetik. Azonban a két vonal egymástól sokszor túlzottan eltávolodik, és bár ki kellene egészítenie egyiknek a másikat, ez általában elmarad. Hogy mégis tökéletesen kikövetkeztethető minden, az a kiszámítható fordulatoknak köszönhető.
A történet tele van logikai bakival, de mondjuk, legyünk nagyvonalúak, és gondoljunk arra, hogy minden hiba, amit főhősnőnk elkövet, egy gyerekkori sérelemből fakad, így ne keressünk feltétlenül észszerűséget a tetteiben. Sőt, azt mondom, hogy felejtsük el a film összes melléfogását, amit felsoroltam, hiszen ez határozottan egy szívet célzó mozi, és nem az agyunkat akarja meggyőzni. Fókuszáljunk csak erre a lányra, akivel rossz dolgok történtek, és aki talán nem mindig a megfelelő módon dolgozza fel azokat. Hiszen lehet vele azonosulni. Elméletileg lehet. Én próbáltam. Komolyan. De talán a suta párbeszédek, vagy a szinte mindig rossz helyen elcsattanó pofonok/elhangzó első szavak/elsírt sablon szerelmi vallomások miatt teljesen üres marad a film. Őszintén sajnáltam, mert Russell Crowe itt is gondoskodott néhány nagyszerű pillanatról. (És nem azokra gondolok, amikor cukiskodva azt mondta: Krumpli szirom. Azoktól a hideg futkosott a hátamon.)
