Ray Donovan, készítők: Ann Biderman, szereplők: Liev Schreiber, Jon Voight, Paula Malcomson, Eddie Marsan, Dash Mihok, színes, amerikai dráma és krimisorozat, 60 perc, 3 évad, 2013
Ray Donovan egy igazi problémamegoldó, aki nem tesz mást, mint megbízásra átírja bárki életének a forgatókönyvét, persze csak annak, aki azt kellőképpen megfizeti. Egyik pillanatban még whiskyt kortyolgat, a következőben már a vércseppeket takarítja a frissen-vasalt Armani ingének gallérjáról. Hétköznapi ember ő, aki mások magánéleti problémáit csukott szemmel oldja meg, míg a sajátját két kézzel teszi tönkre.
Nemrég ért véget a Showtime-on a sorozat harmadik évada, amiben hősünk még mindig olyan kemény, mint egy adag beton és a munkája még mindig az, hogy gazdag és sikeres hollywoodi emberek mocskos titkait mossa patyolattisztára. Ray Donovan (Liev Schreiber) mindezt rezzenéstelen arccal teszi. Ezt úgy kell elképzelni, hogyha kell, akkor hullákat ás el a sivatagban, de lazább napokon csak elég ha kiment egy híresnek tűnő sztárt egy kokainbotrányból annak érdekében, hogy a hiéna természetű újságírók előtt ne derüljön fény a titokra. Ray persze nem egy szuperképességű férfinak van beállítva, hanem egész egyszerűen gyakorlatiasnak és legalább annyira emberinek, mint maga a néző. Keveset beszél, tonnányi titok húzódik meg benne, elég praktikus és rugalmas, de egyes emberekkel ő is csak úgy ért szót, ha közben jelentőségteljesen tart egy baseballütőt a kezében.
Ez nem az a fajta munka, ami után hazaérve könnyen lehet válaszolni a feleségednek arra a kérdésre, hogy milyen volt a napod, drágám?, de Ray Donovan ettől még házas ember két kamaszgyerekkel (szigorúan egy fiú és egy lány leosztásban), aki a helyi lilaakácközben él a meglehetősen temperamentumos feleségével, Abby-vel (Paula Malcomson). A feleség karaktere minden évadban egy hatalmas és érthető vívódást él meg, mert bár látszólag mindenük megvan az idilli környezetben, a férje örökös titkaival és a férje szeretőinek árnyékával nehéz megküzdeni minden egyes napon, akkor is, ha belül mindketten tudják, hogy összetartoznak.
Persze a Ray Donovan igazi mélyvágású tragikumát a kiterjedtebb család adja meg aminek hála még tovább ömlik a tesztoszteron és a meg nem értett, kőkemény férfiak világa a vászonra. Ray-nek ugyanis van két fiú testvére, az egyik Terry (Eddie Marsan), aki egy edzőtermet üzemeltet, rettenetesen magába forduló, komoly ember, aki parkinson-kórral küzd. A kisebbik testvérük Bunchy (Dash Mihok), aki mást sem tesz, csak gyerekkora óta próbálja feldolgozni, hogy anno szexuálisan molesztálta őt egy pap. Ennek következtében rettenetesen félénk és egy iskolás fiúhoz hasonló személyiséggel bír, aki vagy anonim klubokkal, vagy alkohollal gyógyítja a bánatát.
Központi szerepet kap a sorozatban a boksz-klub, ami a maga egyszerűségében remek díszletként üzemel, általában itt találkoznak össze a testvérek és nem feltétlenül azért, mert annyit edzenek, hanem mert ha valaki belekeveredett valamibe, akkor itt beszélik meg egy whisky társaságában, hogy Ray hogyan tudná őket kimenteni a bajból. Rendkívül nagy köztük az összetartás, ami sosem csap át érzelgős szeretet kimutatásba, de az összetartozás szinte kézzel tapintható.
A hétköznapi életüket azonban egyik nap megzavarja egy nem várt esemény: az apjuk, Mickey (Jon Voight) kiszabadul a börtönből és egyenesen feléjük tart. Bár elsőre rémültnek tűnik az összes családtag, gyorsan rájövünk, hogy ez a fajta félelem nem az apa keménységének szól. Mickey Donovan a legnagyobb jószándékkal sem nevezhető félelmetesnek. Még úgy sem, hogy a börtönből kivezető első útja egy paphoz viszi, akinek a szájába dugja egy fegyver csövét mielőtt meghúzná a ravaszt. De ez sem rémiszt meg minket, mert Mickey a legpitiánerebb gengszter, akivel valaha dolgunk volt. Öröm nézni minden utcán zajló üzleti tevékenységét és bár egyik nap a kurvák fenekéről szívja föl a kokaint és a legnagyobb maffiózókkal szürcsölgeti a kávét, addig kisstílűségének következtében a saját üveg piájával tölti tele az asztal alatt a kristálypoharát egy előkelő étteremben. Az egyik legfontosabb karaktere a sorozatnak, mert nagy feszültségeket szül önkéntelenül is Ray és a családja között. Az unokák és a fiai ugyanis mindig képesek újabb és újabb esélyt adni neki, hogy bizonyítsa helyét a családban, azonban Ray soha nem enged neki. Pedig Mickey-ben tényleg csak a jószándék munkálkodik, de akármibe fog, akár mekkora szívvel is csinálja, valahogy minden elromlik amihez hozzáér és mire a többi szereplő megbocsájtana neki, ő addigra már rég túltette magát a dolgon. Jól látszik, hogy a családi drámáknak sokkal nagyobb szerepe van a filmben és vajmi kevés hangsúly kerül Ray munkájára az első évadokban. Erre a harmadik évad lehet a válasz, ahol már inkább kapunk dolgos hétköznapokat Ray-től, viszont ez valószínűleg azért történhetett meg, mert az egész évadokat átívelő történetvezetés lezárult, ami nagy hibája a sorozatnak. Akkor történik ez, amikor a készítők nem tudják kiszámolni, hogy hány évadig élhet még a művük és a hirtelen haláltól tartva, mindig, minden szálat pontosan elvarrnak. Ettől még nem lesz rossz a sorozat, csak kicsit más koncepcióban kezd el létezni és ezt meg kell szoknunk. Ez a Ray Donovan esetében azért jó hír, mert most, hogy a legutóbbi évad már Ray munkaóráival telt, még többet láthattuk a képernyőn címszereplőnk jobb kezét, az állandó segítőt, Avit (Steven Baue) és Lena-t (Katherine Moennig). Náluk lojálisabb és talpraesettebb alkalmazottak a világon nincsenek, ráadásul a szakmájuk pontosan ugyanaz, mint Ray-nek, tehát nem vagyunk vele tisztában, hogy pontosan mi, de az biztos, hogy abban ők a legjobbak.
A Ray Donovan nem sok újat hoz sorozattéren, kicsit olyan, mintha a kiváló Maffiózók sorozatot akarták volna visszahozni a képernyőre, de persze annyira nem képes eredeti lenni. A mostanában futó Banshee-nál viszont fényévekkel hitelesebb. Ray Donovan karakterére viszont lehet építeni, mert pont annyira keveset szól, mint Don Draper a Reklámőrültekben, vagy mint Dexter és ez a fajta titokzatosság minden férfit arra késztet, hogy kicsit ők maguk is Ray Donovanek akarjanak lenni, a nők meg azt a klasszikus rosszfiút látják benne, aki a végzetük lehetne. A magabiztos öntörvényűség még akkor is szexi tud lenni, ha közben mély megvetéssel nézzük, ahogy csalja a feleségét. De megszokhattuk már, hogy ezek az egyszemélyes hadsereget képviselő karakterek óvatosan bemerészkednek a nappalink kanapéjára és nem tudunk szabadulni a megfejthetetlen jellemvonásaiktól.
A negyedik évad még arrébb van kicsit, a harmadik épphogy véget ért, de lehet izgulni rajta, hogy kik lesznek a következő vendégszereplők, ugyanis abban parádézik a sorozat. Nem elég, hogy a gyerekeket leszámítva, tényleg mindenki ízig-vérig tökéletesen hozza a karaktert és annak fejlődését, amivel bőven van is dolog (Jon Voight már meg is kapta érte a Golden Globe-díjat, Liev Schreiber meg a jelölést), de a legutóbbi évadban még a Deadwood zseniális színésze, Ian McShane is szerepelt, valamint Katie Holmes is. Persze kicsit túl megszokott már, hogy amint megjelenik egy kimagaslóan csinos lány, egy kicsit áttetszőbb selyemblúzban, arról azonnal tudni lehet, hogy előbb utóbb Ray mellett hajtja álomra a fejét, de ha nagyon őszinték akarunk lenni, akkor be kell valljuk, hogy ugyanennyire lennénk csalódottak, ha kihagynák ezt a mozdulatsort az események közül.
Ezek a karakterek legendává akarnak válni, már a sorozat címe is a nevükkel van fémjelezve, de az csak a készítőkön múlik, hogy meddig tudják fenntartani a néző érdeklődését. Jók a színészek, határozottan van kialakítva a miliő, csodás a díszlet, jól rajzoltak a karakterek, de nagyon okosan kell egyensúlyozni az elegáns gengszterek mocskának tengerében, hogy ne veszítsék el a gondosan felépített hitelességüket. A Ray Donovan egyelőre megüti a szintet, de néha kicsit rezeg az a közmondásos léc.
Az ütések kemények, a férfiszívek kérgesek, a női testek meztelenek, a levegő a drámától izzik, Ray Donovan meg kézen fogva vezet minket ebben a világban.