Tangerine – kritika

Tangerine, rendező: Sean Baker, szereplők: Kitana Kiki Rodriguez, Mya Taylor, James Ransone, Karren Karagulian, Mickey O’Hagan, amerikai vígjáték, 88 perc, 2015. (18)

Trans Vegas

Ma már nem számít különlegességnek, ha egy filmet mobillal forgatnak, de Sean Baker ezzel most tényleg betalált. A helyszín, a szereplők és az időpont szinte maguk teremtik meg az atmoszférát, amit a cselekmény dinamizmusa és a rendkívül jól összeválogatott zene turbóz fel. A transznemű Sin-Dee és Alexandra nagyszerű párost alkotnak.

Tangerine, azaz mandarin. A naplemente valami egészen hihetetlen árnyalatra festi meg az egyébként is különc várost, Los Angelest. Sin-Dee (Kitana Kiki Rodriguez) 28 nap után szabadul a sittről és a legelső dolog, amit meg kell tudnia kedvenc barátnőjétől, Alexandrától (Mya Taylor), hogy ezen idő alatt a pasija, Chester (James Ransone) megcsalta. Sin-Dee nyakába veszi a várost, hogy megtalálja a csajt, akinek neve D-vel kezdődik és Chester elé citálja. Alexandra nem nagyon tehet mást, követi barátnőjét. Ezzel párhuzamosan bemutatkozik nekünk Razmik (Karren Karagulian), az örmény taxis, aki a környéken vásárol magának boldogságot, miközben családja hazavárja a karácsonyi vacsorára. Merthogy karácsony van. A bosszúszomjas Sin-Dee-t ez különösebben nem hatja meg (nem mintha lenne családja), néhány kitérő után rátalál Dinah-ra (Mickey O’Hagan) és gyakorlatilag túszul ejti őt. A szembesítésre a Donut Time-ban kerül sor, ahol a film szereplői összegyűlnek, és egy jót üvöltöznek egymással.
Sean Baker rendező az itt élő transznemű prostituáltak világát mutatja be nekünk – valós történetek alapján – kegyetlen őszinteséggel. Az utcán más törvények uralkodnak, de ott is csak emberek élnek. Mindenki tartozni akar valakihez, még akkor is, ha ez a kapcsolat üzleti alapon nyugszik, és már csak emiatt sem lehet őszinte.  Sin-Dee egész végig a magány elől menekül, hiszen végre talált magának valakit, aki valamennyire értékeli és megbecsüli őt. Ebbe rondít bele Dinah, amiért fizetnie kell. Razmik képviseli az átlagembert (vallásos és konzervatív!), aki bár családos, nem kap meg otthon mindent, ezért kifelé kacsingat, különleges igényeit ellenszolgáltatás fejében máshol, mások elégítik ki. A két, gyökeresen eltérő közeg között ő a kapcsolódási pont.

A szereplők, a helyszín, az időpont mind önmagában különleges, mint ahogy az is, hogy a filmet mobillal vették fel, de ez még nem feltétlenül jelenti azt, hogy jó is. A részletek úgy állnak össze a rendező keze alatt, hogy közben valami plusz keletkezik, a végeredmény túlmutat az alkotórészek összességén. Egy teljesen átlagos történetet mond el erős dinamizmussal, minimális szüneteket tartva. A hozzáadott érték a természetesség, a nyers realizmus, a vágyak, a féltékenység, a bosszú, az indulatok ítélet és kommentár nélküli ábrázolása. Nincsenek egyértelműen jó és rossz karakterek, csak emberek a maguk erényeivel és hibáival. Ebből a szempontból egyáltalán nem különböznek a nézőtől. Kijózanító pofon karácsonyra mandarinszínű csomagolópapírban.

Hozzászólások

hozzászólás