A visszatérő (kontra)


AVisszatero_jelenetfotoA visszatérő (The Revenant); rendező: Alejandro González Inárritu; szereplők: Leonardo DiCaprio, Tom Hardy, Domhnall Gleeson, Will Poulter; színes, amerikai kalandfilm, 2015; 16

Az Oscar-vágy meglepő ereje 

A visszatérőért ne kapjon Oscar-díjat Leonardo DiCaprio! És ezt azért mondom, mert jó színésznek tartom. Ne ezért kapja meg!

Talán olcsó dolog DiCaprio játékával kezdeni a film méltatását, de az ő jelenléte, milyensége tulajdonképpen a film esszenciája. Nevezetesen, hogy nem kell mélyebb tartalom, most csak a teljesítménnyel foglalkozunk (Golden Globe – pipa). Ahogy a film témája is ez – hogyan éljük túl a túlélhetetlent; hogyan érjük el azt, amiért küzdünk –, úgy a megvalósítás is ettől üvölt. A filmet áthatja az a vágy, hogy elismerjék. Ne adj Isten, Oscar-díjas legyen.

A visszatérőAzt azért tisztázzuk, hogy milyen hatalmas erőfeszítéseket jelenthetett maga a forgatás. Az, hogy ilyen elképesztő felvételeket láthassunk a havas erdőről meg vízben úszó szarvasokról meg szakadékba zuhanó lovakról. És hogy ilyen testközelben mutassanak be csatajelenetet ember és ember, illetve ember és vadállat között (leszámítva a számítógéppel készült részeket). És persze, hogy ilyen rohadt zimankóban dolgozott egy stábnyi ember.

Ez mind hatalmas dolog! A baj csak az, hogy ennek elegánsan láthatatlannak kellett volna maradnia. Ehelyett minden másodperc erőlködik. Ami szép, nagyon szép akar lenni, ami vad, az nagyon vad. Képtelen voltam elveszni a filmben, mert fejben folyamatosan láttam Inárritut, ahogy ügyeli a munkafolyamatot. Talán ezért nem tudtam elhinni a vért bugyborékoló szájú DiCapriónak, hogy valóban vért bugyborékol a szája.

Nem tagadom, látszott, hogy szenved. De ne szépítsük, valószínűleg tényleg szenvedett. Egy valós szituáció megteremtése a hatás érdekében persze nem jelent sem hibát, sem csalást az alkotók részéről, de mégsem hagyott nyugodni a gondolat, hogy nem azért tépi szét a fent említett színész a fogaival azt az élő halat, mert fontosnak tartja, hogy az éhséget ilyen szélsőségesen ábrázolják filmen, hanem azért, mert ettől talán „gyün Oscar bácsi”. Feltételezésem akkor vált megalapozottá – legalábbis számomra – mikor végre párbeszédes jelenetbe került DiCaprio, aki túlélve egy medvetámadást, végül a kommunikációban vérzett el. Mintha minden erejét az egész filmet átható szenvedés hangsúlyozására összpontosította volna, és elvesztek azok a fontos apróságok, amitől életre kel egy figura. Az, hogy hogyan beszél a fiáról, hogy hogyan néz valakire, miközben a támadójáról van szó.

A fiával való kapcsolatának bemutatása különben is problémás – bár ez valószínűleg nem a színész hibája, sokkal inkább a rendezésé. Egyszerűen nem hiszem el, hogy ő egy apa. És nem azért mert – szakáll ide vagy oda – még mindig kamasz fizimiskája van, hanem azért, mert nem kapott egyetlen jelenetet sem, ahol kiderülhetne a fiához való viszonya. Néhány beállított kép, ahol egy indián kisgyereket ölelget, nem segít a helyzeten. Értem én, hogy nem akart képeslap-családot rajzolni Inárritu, de az a kegyetlenség, amelyre a történet fókuszál, sokkal hatásosabb lett volna, ha látunk felvillanni némi valódi kontrasztot. Igazi, de nem nyálas, szeretetről árulkodó emlékképeket, vagy tudom is én. De nem. Így maradt a vegytiszta pusztítás, ahol, ha már zavart a sok vér, akkor az ujjaim között kukkoltam csak a vásznat. Borzasztott a látvány, de nem tudtam szánni vagy megsajnálni egyik karaktert sem igazán. Kár érte.

Persze tökös dolog volt az egészet bevállalni DiCapriónak. De tudjátok, mi lenne még tökösebb? Ha korábbi ígérete ellenére végre egy könnyedebb alkotásban tűnne fel (üzenem neki, hogy nem kell félni, vígjátékokért is osztogatnak díjakat). Ugyanis jó ideje nem hajlandó kimozdulni a komfortzónájából. Tudom, hülyén hangzik, de neki ez a komfortzónája. Drámai hősök sorát játszotta el az elmúlt években – egyébként kifogástalanul – és mind neki, mind a nézőknek igazi élmény lenne, ha bebizonyítaná, hogy van bátorsága kevésbé komolyan venni magát.

Tom Hardy DiCaprioA visszatérő erőssége egyébként részben a karakterekben rejlik, és két további fontos figurára mindenképpen érdemes kitérni. A kapitány, Domhnall Gleeson alakításában kifejezetten működőképes volt. Ahogy újra és újra akarata ellenére bebizonyította, hogy épp annyira egyenes jellem, mint amennyire gyenge. Tényleg emberi lett. Tom Hardy pedig – bocs a közhelyért, de – ellopta a show-t. Talán ő volt az egyetlen, akin azt láthattuk, hogy azért jött a hegyekbe, hogy elvégezze a munkáját (épp annyira a prémvadászatot, mint egy szerep eljátszását), és talán nem az elismerésre hajt. A lazaságával legyőzött mindenkit. Még ha itt-ott szélsőségesre is írták meg a figuráját, akkor is hiteles tudott maradni. A szó legkevésbé elcsépelt értelmében. Simán a tekintetével képes volt elérni, hogy a néző elbizonytalanodjon, hol is van a határ a számító érzéketlenség és a jogos túlélési szándék között.

A rendező egyébként nem fárasztott minket olyan apróságokkal, hogy egészen pontosan mi vagy mik voltak a „gyújtópontok”, honnan indult a konfliktusos helyzet a történetben. Ez nem baj persze. A szinte emberfeletti erőt megkövetelő küzdelem ábrázolására hegyezte ki az egész filmet. Nem tudtuk meg például, hogy volt-e valamilyen közös múltja DiCaprio és Hardy karakterének; vagy, hogy mi alapján kell „szeretnünk” az egyik vagy a másik indián törzset. Ez sem baj. De az már igen, ha ennek ellenére beletesz az író egy indiánlány-szöktetést. Főleg ha ez a Winnetou-romantikás cselekményszál a nagy büdös valóság közepén csak úgy lóg a levegőben.

Ennek ellenére sok vizuális értéket rejt a film – ez még akkor is elismerésreméltó, ha érezzük, hogy egy Bábel vagy egy Birdman után nem szép dolog Inárritutól, hogy egy puszta teljesítmény-túrával szúrja ki a szemünket, komolyabb mondanivaló nélkül. Már ha nem számítjuk a csöppet elcsépelt vajon ki a vadember, az indián, vagy az őt leigázó telepes? kérdéskört.

10_6

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Elfújta a szél 29 mai színész tálalásában
Következő cikk A visszatérő (pro)