Ha Isten úgy akarja

Ha Isten úgy akarja (Se Dio vuole), rendező: Edoardo Maria Falcone, szereplők: Marco Giallini, Alessandro Gassman, Laura Morante, Ilaria Spada, olasz vígjáték, 88 perc, 2015. (12)

Szórakoztató valláskritika

A jól menő orvos mély megdöbbenéssel veszi tudomásul, hogy a fia mindent félredobva a papi hívatást választja, ezért nyomozásba kezd, vajon ki beszélhette tele a fejét ostobaságokkal. A hithű katolikus olaszoknál hagyománya van a vallási témájú vígjátékoknak, egy jól eltalált történet esetén garantált a siker. A magyar közönség az Olasz Filmfesztiválon láthatta először a filmet, a vetítésen jelen Eduardo Falcone is, akinek tucatnyi forgatókönyv után ez az első rendezése. Munkáját David di Donatello díjjal jutalmazták, mely a legrangosabbnak számít hazájában.

Az elismeréseket fapofával bezsebelő, sikeres római szívsebész, Tommaso (Marco Giallini) mind kollégáival, mind betegeivel és azok hozzátartozóival lekezelően bánik. Mások életét visszaadni, meghosszabbítani már-már emberfeletti teljesítmény, nem csoda, hogy nem igazán hisz Istenben. Fiának, Andreanak (Enrico Oetike) hasonló jövőt képzel el, ám egy nap a fiú a család elé áll azzal, hogy fontos bejelenteni valója van. Andrea orvosi tanulmányait félbehagyva a papi hivatást választja, amitől apjának kis híján saját magát kell megműtenie. Tommaso biztos abban, hogy fia nem maga találta ki ezt az őrültséget, ezért nyomozásba kezd. A szálak a karizmatikus Pietro atyához (Alessandro Gassman, aki nem más, mint Vittoria Gassman fia) vezetnek, akinek közvetlen, szókimondó stílusa miatt sok kedvelője és követője van. Ő egy igazi rocksztár. Mikor orvosunk rászorulónak adja ki magát, az atya munkát ajánl neki, maga mellé veszi, hogy segédkezzen a mára kissé lepukkant parókiát szebbé varázsolni. Beszédbe elegyednek egymással, két világnézet ütközik, miközben egyre többet tudnak meg a másikról és saját magukról is.
A filmfesztiválon lehetőségem adódott pár szót váltani a rendezővel, aki megerősítette mindazt, ami bennem megfogalmazódott a vallási témájú olasz vígjátékokkal kapcsolatban. Olaszországban az egyház és a film évtizedek óta él egymás mellett békességben, az írott és íratlan szabályokat mindenki igyekszik betartani. Pontosan tudják, mi a különbség a viccelődni valamin és a kigúnyolni valamit között. Ez a film is úgy tud szórakoztató lenni, hogy bár kritikus hangvételű, mégsem sért és aláz meg senkit. Arrafelé erre azért odafigyelnek, már csak a közönség miatt is, amit a film ottani sikere is igazol. A vallás és a humor segít átlendülni a nehéz pillanatokon, a két dolog gyakran összefonódik.
Más nemzetektől eltérően az olasz filmművészetben nagyobb a helye az ilyen témájú vígjátékoknak. Humorral az élet is könnyebb, ahogy Falcone fogalmazott. Bár nem egyedül dolgozott, a forgatókönyvírói rutin megmutatkozik, a cselekmény, a párbeszédek, a karakterek (Tommaso családja is megér egy misét, csak hogy stílszerű legyek) jól ki vannak találva. Falcone igazi olasz vígjátékot akart csinálni, ami sikerült is, így senki ne lepődjön meg a széles gesztusokon. A középpontban egy olyan ember áll, aki bár magát nyitottnak és befogadónak nevezi, mégsem akarja meghallgatni mások véleményét. Az élet azonban úgy hozza, hogy alapjaiban kell újragondolnia a viszonyát az őt körülvevő világgal, ráadásul mindebben egy pap van a segítségére. Ahogy újraépül a templom, úgy épül újra fel Tommaso személyisége és világképe is. Minden vízhólyag, izomláz és elhullajtott verejtékcsepp egy magasztosabb cél érdekében történik, amit hívhatunk akárminek. A film befejezése merész, Andrea sorsa legyen titok, de nem lövöm le a poént azzal, ha leírom, hogy Tommaso nem lesz hithű katolikus, mint ahogy Pietro atya sem válik ateistává, ami valljuk be őszintén, sokat levonna az élvezeti értékből. Okos, szórakoztató vígjáték, ami nem szándékozik megváltani a világot, az majd ráér akkor, ha Isten is úgy akarja.