Brooklyn – kritika

Brooklyn (Brooklyn); rendező: John Crowley; forgatókönyvíró: Nick Hornby; szereplők: Saoirse Ronan, Domhnall Gleeson, Emory Cohen, Julie Walters, Jim Broadbent; színes, feliratos, ír-angol-kanadai romantikus film, 111 perc, 2015; 12 

Mindenütt jó 

Ez most már hivatalos: Nick Hornby átköltözött a filmvászonra. Legutóbbi könyvét (Vicces lány) olvasva különben is az a kérdés motoszkált bennem végig, hogy vajon hová tűnhetett, hiszen a jól megszokott stílus helyett egy szépen kidolgozott forgatókönyvet kaptam, de ez egy másik történet.

Az már az Egy lányról című filmből is kiderült, hogy képes a másik nem fejével gondolkodni, de mostanra megérdemelne valami filmes gender kitüntetést, ha lenne olyan. A Brooklyn ugyanis nem akar „csajoskodni”. Sőt, nem akar „ötvenesévekeskedni” meg cukiskodni. A Brooklyn simán jó. Régen láttam ennyire szerethető filmet, ami amellett, hogy van szíve, még üdítően humoros is.

Nyilván ha egy sztori egy olyan korban, és egy olyan időben játszódik, ami egy kicsit távoli, amolyan romantikusan távoli, már nagyobb figyelemre számíthat, de csak ebből megélni nem szép dolog. Meg nem is garantáltan működőképes. A Brooklyn azonban rendelkezik azzal az igaziság bázissal, ami lehetővé teszi, hogy akár napjainkban is játszódhatna. Közhelyesnek tűnhet az az alap felállás, hogy főhősnőnk feladata két férfi, két világ között választani, de valahogy a közhelyesség lehetőségét mind az író, mind a rendező elegánsan hárítja el. És ebbe beletartozik az is, hogy bár nagy esély volt rá – a fordulatokat követve – hogy egyszer csak valami szappanoperai megoldással robbantanak konfliktusokat, vagy éppen oldják fel azokat, még ezt is sikerül elkerülniük.

Szintén az alkotók nagyvonalúságát mutatja, hogy bár egyértelművé teszik a korszakot, nem akarják a történetet harsány falzettben végigtolt Frankie Valli dalokkal eladni. Persze tök jó látni a korabeli üzleteket, ruhákat (abban is biztos vagyok, hogy a táncesten a jellegzetes apró mintás ruha vállrészénél a kombinépánt sem véletlenül figyelt ki) és igen, persze hallani a korabeli zenét, de ezek tényleg csak díszletei maradnak egy jól összepakolt kis történetnek.

A jól összepakolt történet pedig nem nélkülözheti a háromdimenziós karaktereket sem. Nick Hornby tehetsége többek között ezen a téren mutatkozik meg erősen. Mert az egy dolog, hogy Jim Broadbent és Julie Walters zseniális, de hálásak lehetnek, hogy ilyen hús-vér figurákat kaptak a játékhoz. Ezzel egyébként nincsenek egyedül. Még a néhány mondatos nyolcéves olasz kisfiú vagy a szintén kevéssé hangsúlyos Dolores névre hallgató idegesítő lakótárs is minden porcikájában élő, és ami legalább olyan fontos: megjegyezhető.

Amúgy volt egy nagyon világos – és nyilvánvalóan gyerekes – jele annak, hogy szórakoztatónak találtam a filmet: azt vettem észre, hogy folyamatosan mosolygok. És ami még ijesztőbb, a romantikus jelenteket nézve, kábé tizenhat évesnek éreztem magam. Jóslatom szerint egyébként így jár majd minden női néző. A történet úgy rángatott, mint egy bábút. Ha azt akarták, hogy az egyik kibontakozó szerelemnek szurkoljak, akkor úgy tettem, ha a másik hősszerelmest akarták megszerettetni velem, akkor annak hódoltam be. Kész agyrém.

Ez a film persze a romantikus vonatkozásán túl alapvetően mégiscsak az otthonkeresésről szól. Arról, hogy – tök mindegy, hogy milyen évszámot írunk – elhagyni a hazánkat, elszakadni a szeretteinktől, milyen rohadt nehéz lehet, és, hogy mennyi múlik azon, hogyan fogadnak minket lehetséges új hazánkban. Az alkotók pedig az első forgatási napon valószínűleg még nem is sejtették, hogy a téma ilyen aktuális lesz.

Hozzászólások

hozzászólás