Egy szobalány naplója (Journal d’une femme de chambre), rendező: Benoît Jacquot, szereplők: Léa Seydoux, Vincent Lindon, színes, feliratos, francia-belga filmdráma, 96 perc, 2015
Egy francia klasszikus regény unalmas és izgalommentes megfilmesítése
Benoît Jacquot úgy érezte, el kell készíteni egy olyan regényadaptációt, amely az eddigi filmverzióknál hűségesebben követi Mirbeau könyvét. Ez a célkitűzés valamennyire sikerült is neki, bár egy jelentős változtatással pont a főszereplő jellemvonásába avatkozik be, eléggé megkérdőjelezhető módon.
Negyedszerre filmesítik meg Octave Mirbeau 1900-ban íródott regényét: egy nagyon korai, 1916-os orosz verzió után Jean Renoir készített filmet a történetből 1946-ban, de az ő változata a címen és a szereplők nevén kívül sokban nem hasonlított a könyvre. 1964-ben Luis Buñuelt ihlette meg a regény, amelyhez ő is elég bátran hozzányúlt: a szobalány múltbéli visszaemlékezéseit mind elhagyta, és a történet végét is teljesen átírta. Ettől függetlenül (vagy éppen ezért?) Buñuel filmje igen emlékezetes lett, és őszintén szólva nem csodálkozom, hogy azóta senki nem vette magának a bátorságot, hogy a spanyol mester nyomdokába lépjen, hiszen neki olyan színészek álltak rendelkezésére, mint Jeanne Moreau és Michel Piccoli. Egészen tavalyig volt ez így, amikor jött Jacquot, aki azért eléggé jártas klasszikus regények filmrevitelében, hiszen például nemrégiben tévéfilmet készített André Gide A pénzhamisítók című regényéből.
Jacquot eredetileg Marion Cotillardot szerette volna a főszerepre, de ő nem ért rá, mert a Macbethet forgatta. Így végül Léa Seydoux kapta meg a szerepet, aki szinte pont annyi idős, mint a könyvbeli szereplő, a harmincas éveinek elején jár, papíron nem rossz választás. A férfi főszereplő a rutinos Vincent Lindon, aki már barázdált arcával hozza a kétes erkölcsű mindenest. Kettejük kapcsolata a film központi része, és hiába jó színészek mindketten, nincs közöttük kémia, hiába meregeti a szemét Lindon a film nagy részében, nem érezhető a vonzódás, a kezdetektől meglévő láthatatlan kapocs. Emiatt aztán nem is működik a film.
Pedig jó érzékkel adagolják a visszaemlékezéseket, jól követhető a szobalány jellemének fejlődése, életének kiemelkedő pillanatai és hullámvölgyei. Talán az egész film legemlékezetesebb pillanata, amikor a főszereplő élete legmélyebb pontjára ér, és a rendező jó szemmel egy Degas-képet komponál újra ennek bemutatására. 
A regény két fontos mozzanata két bűncselekmény, amelyről sosem derül ki, csak sejtjük, ki a tettes. Míg Buñuel kizárólag az elsővel foglalkozik és eköré építi a filmjét, egyértelműen utalva a tettesre, Jacquot filmjében mindkét bűntett megjelenik: az első szinte semmilyen hangsúlyt nem kap, a másodikba pedig egy olyan változtatást visz bele, ami a szobalány karakterét teljesen átírja, és így végülis eldönti, morálisan melyik oldalon áll a főszereplő – pedig ez a könyvben végig egy eldöntendő kérdés. A hűséges filmrevitel kimondott céljával ellentétben tehát a regény alapvető tézise kerül zárójelbe a vásznon, de sajnos a film ettől sem kap erőre, ez már túl kései beavatkozás a cselekménybe.
Van ilyen film: amikor minden színész rendesen teszi a dolgát, a történet jól követhető, a díszletek és a jelmezek rendben vannak, az operatőr és a vágó tisztességesen dolgozik, a zene is szépen illeszkedik a filmbe, de valahogy mégsem lesz a közepesnél jobb a végeredmény. Összességében teljesen felesleges ez a film, inkább nézzük meg újra Buñuel változatát, vagy olvassuk el a regényt, mindkettővel jobban járunk.
