Az ember a Fellegvárban 1. évad – kritika


Ember a fellegvárbanAz ember a Fellegvárban (The Man in the High Castle), író: Philip K. Dick, készítő: Frank Spotnitz, szereplők: Alexa Davalos, Luke Kleintank, Rupert Evans, Rufus Sewell, színes, amerikai, dráma, sci-fi, thriller sorozat, 60 perc, 1 évad, 2015- 

Képzeljünk el egy világot, ahol a II. világháborút a németek nyerték meg. Amerikát felosztották egymás közt a tengelyhatalmak és a Time Square-en a náci zászló díszeleg több méteres nagyságban. A helyzet pedig pontosan olyan, amire következtetünk: mindenkit szigorúan ellenőriznek, a rendszerelleneseknek nincsen menekvés, a diktatúra virágzik és élni csak a hatalom árnyékában lehetséges, már ha azt egyáltalán lehet életnek nevezni. Ez a fajta díszlet nyomja rá alapvetően a bélyegét Az ember a Fellegvárban sorozatra, aminek a cselekményére már sokkal kevésbé jellemző ez a fajta jól-táplált fantázia. Egy fura rendszerellenes történet, egy lelki vívódásokkal teli náci-tiszttel és egy nagyon szomorú tekintetű lánnyal a főszerepben, egy kidolgozatlan szerelmi háromszögben.

The-Man-in-The-High-CastleAz Amazon az a fajta adó, ami még tanulja a sorozatgyártást, bár mi a Transparentet szerettük, de az a lényeg, hogy akkor rendelnek be náluk egy sorozatot, ha a pilot a szavazatok alapján elérte a nézők tetszését. A legnagyobb sikert náluk eddig a The man in the high castle szerezte meg, amihez az ihletet Philip K. Dick azonos nevű disztópiája adta. Ugyanis felvázolta azt az alternatív valóságot, amiben a II. világháború a tengelyhatalmak győzedelmével végződött. Ennek következtében az Egyesült Államok a sorozatban három részből áll; az egyik felében a nácik uralják az utcákat, a másikban a japánok és valahol félúton van egy úgynevezett semleges zóna, ahol igazán egyik diktatúra sem uralkodik, de ettől cseppet sem lesz idilli a környezet, sőt olykor még veszélyesebb környéknek hat, mint az amúgy korrupcióval és kegyetlenséggel átitatott másik két övezet. A ’60-as években járunk és Hitlert már nyalogatja a halál, de még továbbra is ő van hatalmon és az istenkultusszá kinőtt rendszere uralkodik mindenhol. Közben halványan elkezd kirajzolódni a hidegháború körvonala is a japánok és németek közt. Az egymás előtt való állandó megjátszásuk mögött nagyon komoly feszültségek húzódnak és kézzel tapintható a bármikor kitörni kész káosz.

Teljesen abszurd ez a világkép, ahogy a hatalmi jelképet viselik, ahogy minden apró részletben ott van a horogkereszt, hogy ’Seig Heil’-lal köszönnek egymásnak az emberek, hogy SS-tisztek lepik el az utcákat, ahogy a megkínzott politikai foglyokkal tömve vannak a börtönök és egész egyszerűen mindenki valami elementáris nyomorban él, még azok is, akik a hatalom közelében melegednek, mert az állandó félelem mindent beterít.

Ember a fellegvárbanA másik oldalon ezzel szemben nagyon óvatosan domborodik ki az ősi japán kultúra is az erőszakos politikai uralom alatt. Kicsit talán túl sztereotipra is sikeredett a gésákkal, tolóajtókkal, állandó hajlongással, a maga jellemző keleti misztikumával és a harakirikkel együtt.

De ez még mindig csak a sorozat háttere és díszlete amiről szó van, ugyanis ez kétségkívül zseniális, hiszen teljesen elvetemült az ötlet, amiben el kell képzelni azt a világot, amiben a nácik uralkodnak és viszik tovább azt a szellemiséget, amivel a világháborút útnak indították és teljesen irracionális az ember fülének hallani, amikor egy párbeszédben Nagaszakit csak egy szép városként emlegetik, nem pedig az atombomba ledobásának helyszínével azonosítják mint mi mindannyian.

Viszont ettől még továbbra is csak azt érezhetjük, hogy egy múzeumban mászkálunk, mi viszont arra fizettünk be, hogy egy sorozat történetében akarunk elveszni. Azonban ez a sztori nem fog senkit felrobbantani. Az alapszituáció szerint Juliana (Alexa Davos) a testvére kegyetlen meggyilkolása után hirtelen a rendszer elleni lázadók csoportjában találja magát, ahol azt a küldetést vállalja magára, hogy eljuttat egy filmtekercset a Férfinek a Fellegvárban, aki ugye a sorozat címszereplője is, de ezen kívül konkrétan semmit nem tudunk meg róla. Ez lehetne titokzatos is, de inkább csak idegesíti a nézőt, mert még csak az sem derül ki, hogy mi lenne az egésznek a célja, mi a motiváció, mit tudna egy ilyen helyzetben elérni bárki a filmekkel. the-man-in-the-high-castle-amazon-juliana-crane
Első körben csak egyetlen tekercsről van szó, ami a szereplők számára egy alternatív valóságot mutat. Ugyanis a felvételek alapján a második világháború kimenetele pontosan az, ami nekünk evidens: a németek vesztettek és a világ máshogy alakult. Juliana küldetése közben akad össze Joe-val (Luke Kleintank), akivel azonnali vonzalom alakul ki köztük. A férfiról azonban elég hamar kiderül, hogy valójában egy náci tiszt, de mivel szerelembe esik, így egy ezerszer látott morális válságban találja magát; szeretne segíteni a lánynak, de mivel az alapvető küldetése pontosan ennek az ellentéte lenne, így elég nagy bajba keveri magát a felügyelőjénél, Obergruppenführer Jonh Smith-nél (Rufus Sewell).
RufusAz Obergruppenführer kétségkívül a legjobb karakter a sorozatban, mert a kegyetlen SS-tiszt figurája volt az egyetlen, amit nem egysíkúan ábrázoltak és a kíméletlensége mellett valóban hitelesen mutatták be az emberi oldalát is. Valószínűleg az is hozzájárult ehhez, hogy neki jutottak az izgalmas történetszálak is, míg a főszereplő lányt, Juliana-t, már nagyon untuk, ahogy bődületesen bátor dolgokat visz véghez, amik teljesen összeférhetetlenek voltak a személyiségével, mivel nagyjából annyiból állt a karakter, hogy egy gyönyörű nő nagyon szomorúan és félve néz a kamerába, miközben attól félted, hogy rálép a saját lábára. Arról nem is beszélve, hogy mennyire fárasztó volt egy idő után figyelni az évődését a náci Joe-val, akivel semmi nem történik köztük, mivel a lányt otthon hazavárja kedvese, Frank (Rupert Evans), akit hihetetlenül megszívatott a rendőrség a nője lázadása miatt. Ez a szerelmi háromszög annyira elcsépelt és logikátlan és folyamatosan önmagát ismétlő motívum volt, amin még az is csak rontott, hogy pont ez a három színész volt az, aki a leggyengébb alakítást hozta, miközben nekik kellett volna elcipelniük a hátukon az egész történetet. Ráadásul az is borzasztóan zavaró volt, hogy a sorozat egy évadon belül képes volt a saját sztorját megismételni és a felénél újra ugyanabban a szituációban találták magukat, amivel eleve indítottak és egyszer már végignéztük, miszerint egy újabb filmtekercshez jutnak, amit el kell vinniük a titokzatos Férfinek a Fellegvárban.

Az ember a Fellegvárban mindenkinek ajánlott, aki egy hihetetlen utópiát szeretne látni, viszont az izgalmi faktor nem az amit várunk és ha őszinték akarunk lenni, akkor muszáj elmondani, hogy vannak sorozatok, amik ennél sokkal jobban képesek szórakoztatni. De a második évad már berendelve, hátha meg tudják ugrani az akadályt; potenciál van benne.

10_7

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Mennyit ér egy ember?
Következő cikk X-akták – 10. évad - kritika

1 Comment

  1. 2016. február 25. csütörtök

    […] Teljes cikk olvasása az HETEDIKSOR.hu-n… […]