Daredevil 1-2. évad -kritika


daredevilDaredevil, készítő: Drew Goddard, szereplők: Charlie Cox, Jon Bernthal, Vincent D’Onofrio, Deborah Ann Woll, Elden Henson, színes, amerikai akció- képregény- és dráma-sorozat, 54 perc, 2 évad, 2015-

daredevilHa van valami fontos, ami mostanában történik a tévék világában az kétségkívül a Daredevil. Pontosan az ilyenek miatt sorozatozunk életre-halálra. A történetek, ahol hétköznapi emberek hősök lehetnek, de nem egysíkúak, ahol a gonosz testet ölt, olyanok mint a mesekönyvek, amik velünk együtt nőttek föl. Minden véresebb és kegyetlenebb, a történetek komplexebbek, de a jó még győzhet, a gonosz veszíthet és közben a díszlet pont olyan, amilyen csak a fantáziánkban létezhet. Ezek a szuperhősök már nem a Kryptonról jöttek, ezek a szuperhősök mi is lehetnénk, nem csak azért, mert természetfeletti erővel nem rendelkeznek, hanem az alapvető jó és rossz közötti határvonalakat már sokkal bonyolultabb kibogozni, de közben mégis azt érezzük egész végig, hogy a legizgalmasabb képregényt tartjuk az ölünkben, amit nem a kezünk lapozgat, hanem a tv képernyője.

Ha van valami, ami a ’Netflix és Chill’-nél is jobban felcsigázza az embereket, akkor az a Netflix és Marvel kifejezés, ugyanis olyan szerelemgyereket hoztak létre, amit vészesen kár lenne kihagyni. Hiába tombol Batman és Superman már évtizedek óta a mozikban, vagy akár sorozat formában is, a Daredevil most tényleg mindenkit kiüt a nyeregből. Pedig a Jessica Jones nem győzött meg minket annyira erről, hiába láttuk benne a lehetőséget. Ráadásul nem kell sem elvetemült képregényrajongónak, vagy szuperhős fanatikusnak lenni ahhoz, hogy egy pillanat alatt rajongókká váljunk; a jó sorozat ugyanis mindegy, hogy milyen témát kínál, ha a kivitelezés a tökéletesség határát súrolja.

daredevilA Daredevil röviden egy olyan típusú szuperhősről szól, aki valójában nem rendelkezik semmi természetfeletti erővel; ő Matt Murdock (Charlie Cox), aki egy szerencsétlen gyerekkori baleset folytán elveszti látását, azonban minden más érzékszerve hihetetlen módon megerősödik. Kilométerekről képes meghallani az emberek szívdobogását és érzékel minden mozdulatot, tárgyat maga körül. A vakság számára nem hátráltató lesz, hanem százszor életképesebbé teszi bármelyikünknél. Egy kínai tanítómesternek hála pedig a harcművészetet is elsajátítja, aminek tudását arra használja föl, hogy az általa mélyen szeretett New York városát megtisztítsa a gonoszoktól. Persze neki is van egy hétköznapi énje, ahol kezdetben még a hozzá legközelebb álló emberek sem tudják, hogy éjjel álruhában tisztogatja Hell’s Kitchen utcáit, miközben nappal a legjobb barátjával Foggy-val (Elden Henson) vágnak bele egy ügyvédi iroda működtetésébe, amibe beveszik Karent (Deborah Woll) is, a lányt, akit az első ügyükben mentettek meg és aki később teljes értékű baráttá növi ki magát a két fiú közt. Ebből a koncepcióból is látszik, hogy a Daredevil csupán a szokásos eszközökkel dolgozik, amit az ilyen típusú műveknél elvárunk: morális dilemmák tömkelege egy olyan „szuperhős” szemszögéből, akit a város egyik fele megmentőnek titulál, míg mások önjelölt bíráskodónak. Felvetődnek a kérdések, hogy milyen áron lehet hősnek lenni és ha ők törvényen kívül osztják a törvényesnek gondolt igazságot, akkor mi lesz az alapvető balansz, mennyire büntethetjük a rosszakat és mennyire válnak ettől rosszá a jók.

VincentKözben természetesen pontosan körvonalazzák a másik oldalon a gonoszokat, viszont nem olyan gyerekes és bugyuta szinten, mint ahogy egy egyszerű mesekönyvben megszokhattuk. Hiába tudja a néző egy pillanat alatt kettéválasztani lebutítva a fejében a negatív és pozitív figurákat, ettől még maga a történet és ez a fajta automatikus kiválasztódás nem lesz egyszerű és kevésbé komplex. Az első évadban például megjelenik Kingpin, azaz Wilson Fisk (Vincent D’Onofrio), aki már csak a karakter külsejével egyértelműen jelképezi a gonoszt, azonban a Daredevilben az egy órás részeknek hála olyan igényesen és részletesen vannak bemutatva a szereplők és olyan jól felépített párbeszédeken és flashbeckeken keresztül ismerhetjük meg őket, hogy teljes magyarázatot kapunk, hogy kinek miért kell veszítenie és kinek milyen következményekkel jár a győzelme. A karakterek cseppet sem egysíkúak, pedig egyértelműen képviselik, hogy melyik oldalon állnak. De a nézőt okosan vezetik rá, hogy még Mr. Fisk igazsága csupán önigazolásra alapul, addig Daredevilé ennél egyetemesebb; és nagyszerű érzés, amikor ezeket nem tényként dobják be, hanem percenként megindokolják és a karakterfejlődéseknek hála igazolják is.

A második évadban sem  dolgoztak azzal az egyszerű sémával, hogy a belengetett főellenséget, Frank Castle-t, azaz Punishert a gonoszok gonoszának könyveljük el, hanem megint bemutatták a miérteket és a végén egy betonkemény, izgalmas és drámai történettel álltunk szemben, ahol a néző már nem is a szereplők, hanem a saját maga ítéleteit kérdőjelezte meg.

Daredevil 2És ezek csak a főbb vonalai a Daredevilnek, annyi pozitívumot lehet elmondani a sorozatról, hogy most csak megemlítés szinten is túl sokáig lehetne sorolni. A képi világ maga lenyűgöző; New York sötét, koszos utcái, ahol a bűnnek szaga van és ahol a monoton noiros stílust csak egy egy élesen bevillanó neonfény szakítja meg, ami szinte kettévágja a képernyőt. A felvételek hihetetlen igényesek, az operatőrök egyes akciójeleneteit vágás nélkül kapjuk meg és az állunk a padlón marad. Annyira részletgazdagok a beállítások, mintha tényleg rajzolták volna, ahol a színek és a mozdulatok csak eszközök egy gyönyörű beállításhoz (például Punisher börtönös verekedése, ahol minden narancssárgában lévő rab megkapja a magáét a fehér ruhába öltöztetett újonc elítélttől, akinek egyre és egyre véresebb lesz a felsője, miközben felülnézetből olyannak tűnik a verekedés, mint a legkomolyabban megkomponált színházi darabok.)

daredevilAmi hihetetlenül el van még találva a sorozatban az a realitás. Ez lehet, hogy meglepően hangzik, mert ki hinné el, hogy egy vak fickó összevissza ugrál a tetőkön és gyilkolás nélkül győz le minden kung-fu harcost. De nem is erről a valóságosságról van szó, hanem arról, amiben a szereplők élnek. Amikor fiatalon magatehetetlen vagy valami egyetemes rosszal szemben, amire úgy érzed nem kapsz szabadkezet, hogy rendbe hozd. Vagy arra, hogy néha inkább elmarad a felesleges drámázás és könnyek, helyette szembenézel azzal, hogy a nagy remények, amiket tápláltál a munka iránt, amit majd talán még szeretettel is végezhetsz felnőtt korodban milyen súlyos döntésekkel járnak és mennyire nehezen indíthatók be, miközben a pénz meg kéne és a nagylelkűnek gondolt éned is egyre jobban háttérbe szorul. Az is nagyon jó korrajz még, hogy néha egyes történésekre mennyire nincs jobb megoldás, mint beülni a közeli kocsmába és inni egyet a nagy ijedtségre, vagy a kisebb örömökre. Arról már ne is beszéljünk, hogy a párkapcsolatok mechanikája és jellemző problémái, illetve örömei is mekkora hangsúlyt kapnak. Elektra (Elodie Yung) felbukkanása külön csemege a képregényrajongóknak, aki a kegyetlen és szerelmes nő szerepében egyaránt tetszeleg, miközben ő is végig az önkeresés útját járja.

daredevil-the-punisher-season-2-e1456280799832A Daredevil rendkívül komplex és tényleg minden rétegében igényes, a vékonyka humor, a jelenetek, az egész világ, a történeteken belüli történetek, a mellékszereplők, a kínai maffia, az ír gengszterek, a szamurájok, a különféle csoportok mind mind olyan aprólékosak és szerteágazóak, mégis képesek egy egésszé összeállni, egyszerűen tényleg csak szuperlatívuszokban lehet róla beszélni. Ami viszont megkérdőjelezhetetlenül felteszi az i-re a pontot azok a színészek. Charlie Cox pont annyira jó az éjjeli igazságosztó szerepében, jelmezes szuperhősnek, mint nappal kedves ügyvédnek. Kicsit megosztóbb, de igazából mégis nehéz fanyalognunk Elden Hensonon és Deborah Ann Wollon, akik teljes értékű szereplők és pont úgy asszisztálnak Matt Murdock mellett, hogy egymás karakterét erősítik. Akiket viszont ki kell emelni és a mennyekig magasztalni az Vincent D’Onforio, aki amúgy Pókember gonoszként kezdte pályafutását és olyat alakít, hogy kár is jelzőkkel illetni, egyszerűen irgalmatlan jó. A második évadban Punisherként szereplő Jon Bernthal, akit még a The Walking Deadben ismertünk meg jobban és itt a temetős monológjával olyat hoz, hogy legszívesebben visszatekernénk és még párszor újranéznénk.

A Daredevil az a képregénysorozat, amit most a Netflix hiányérzet nélkül oldott meg. Kihasználták a lehetőségeket, igényesek voltak minden szempontból, de ahelyett, hogy tankönyvszagú lenne az egész tényleg csak gyerekesen durván oda vagyunk érte.10_9

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Doktor Strange trailer
Következő cikk Cloverfield Lane 10

1 Comment

  1. 2016. április 13. szerda

    […] Teljes cikk olvasása az HETEDIKSOR.hu-n… […]