Gyilkosság (The Killing), készítő: Veena Sud, szereplők: Mireille Enos, Joel Kinnaman, színes, amerikai drámasorozat, 45 perc, 4 évad, 2011-2014
Rosie Larsen meggyilkolásának esőáztatta, depressziós nyomozását a fél világ sírta végig a minőségi sorozatgyártás fedélzetén. Ha valaki magával ragadó rendőrpárosra vágyik egy nyomozós sorozatban, akkor egyértelműen pótolnia kell a The Killinget. Bár négy évad készült összesen és mindegyiket szeretjük, az első kettő összefüggő évadot tényleg vétek lenne kihagyni.
A nyomozós sorozatok nem az új spanyol viasz, elég komoly múltra tekintenek vissza; ha csak Columbo-t, Magmumot, Kojaket, Jessica Fletchert, Poirot, végtelen számú Sherlock feldolgozást, Monkot, Rexet, Scooby Doo-t említek, még akkor sem vagyok a közelében annak a mennyiségnek, amit a tévé diktál.
Ráadásul ők csak az egyszemélyes, kotnyeleskedő, zsenialitásukkal brillírozó karakterek és akkor még hány nyomozópárost, vagy csoportot kellene megemlítenünk, hogy teljes legyen a lista. A folyamatos minőség-csökkenést diktáló nyomozgatásos sorozatokat azonban a közelmúltban újragondolták a svédek leginkább, és mostanra már ők is kilószámra ömlesztik ötleteiket, amikből meglepő módon, néha még az eredetinél is jobb remake-ek készülnek, miután leginkább Amerika szétvásárolja őket. Ilyen tévészériák például a Híd vagy a Broadchurch. Sokkal hosszabban oldanak meg egy-egy ügyet, nem az egy részes megoldásokra koncentrálnak, ezáltal kiemeltebb figyelmet kapnak a megszokottól teljesen eltérő nyomozók, akiket nem a szögegyenesre vasalt szőke hajuk, a túl nagy mellük, a szétsminkelt szép kékszemük vagy a kockás hasuk miatt szeretünk. Sokkal életszerűbb, esendőbb emberek alkotják a főbb karaktereket, akiket nem hogy nem mertek hibákkal fölruházni, hanem annyira emberiek és elveszettek olykor, hogy azt öröm nézni. A hangulat pedig kötelezően nyomasztó. A megoldásért velük együtt könnyezünk már szinte vért és lélegzetvisszafojtva vergődünk a kanapén.
A jó sorozat az, amelyiknek a világa beszippant. A The Killingé konkrétan leüt, elrabol és fogva tart. A 2007-es dán eredetit Veena Sud vette gondozásába és keltette belőle életre az amerikai verziót. A történet Seattle-ben játszódik, ahol ha éppen nem esik az eső, akkor is tuti, hogy minimum be van borulva az ég. Az első két évadra a Fox szerződtette, a harmadikat már az AMC, a negyedik körül pedig kisebb balhék bontakoztak ki és elég sanszos volt, hogy le sem forgatják, de a Netflix végül aláírt velük egy szerződést, ami már sokkal rövidebbre sikerült és méltón el is búcsúztatták benne a sorozatot.
Az első két évad egy összefüggő nyomozás volt, egyetlen kamaszlány, Rosie Larsen meggyilkolására koncentrálva. Azt hihetnénk, hogy ugyan már, végig kell néznünk, ahogy egyetlen esetet kábé 20 részen keresztül boncolgatnak és mégis, egy tized másodpercre sem lesz unalmas. Azt a kínt, amit a Larsen család szenved el lányuk elvesztése után és azokat a zsákutcákat, amikbe a lelki fejlődések és a nyomozás során lyukadnak ki a nyomozók, az mindennél depresszívebb.
Pedig a struktúra sem hozott meglepetést. Többször azt hisszük, hogy megtaláltuk a gyilkost, majd nyilván kiderül, hogy mégsem, és amikor felkerül az utolsó gyöngyszem is a szálra, akkor összeáll a kép és az álladat még napokig kapargatod föl a padlóról, a könnyeidet pedig a konvektoron szárítod. A szürkés, borongós hangulat teljesen letaszít a boldogság talajáról, itt tényleg mindenki szenved, esküszöm, hogy a legjobban Rosie Larsen járt, mert ő legalább már halott volt és így nem vegzálta senki. Közben meg többet esik az eső ebben a városban, mint egy arra szakosodott esőerdőben, mindezt azért, hogy garantáltan semmitől ne vidulhass föl. Az első évad végén olyan cliffhangerrel zártak, hogy azt nem hittük el; konkrétan nem hogy senki nem az volt, aminek látszott, hanem annak ellenkezőjének ellenkezője plusz egy. Itt aki csak levegőt vett valaha a vásznon az tuti, hogy szenved, nyomorék lesz, elhagyják, lelki válságba kerül, sír, megsebesül, elárulják, megverik, menekülnie kell…
Ami az elképesztő történet és hangulat mellett a szentháromság harmadik pillérét adja a műnek az nem más, mint maga a nyomozópáros. Egyrészről ott van Stephen Holder (Joel Kinnaman) akinek kicsit darabos a mozgása, soha nem húzza ki magát, viszonylag helyes, de leginkább egy jó szándékú vidrára hajaz az arcberendezése és minden, csak nem átlagos. Alapvetően jó szándékú, de egy önmagával és határaival tisztában levő rendőr, aki a testére egy templomként tekint és mindenféle hülye, vegán kajákat eszik, amivel mindenki agyára megy, de erre magasról tesz, pláne mióta lejött a kemény drogokról. Istentelen a kémia közte és társa, Sarah Linden (Mireille Enos) között. Linden az elmúlt évek egyik legösszetettebb személyisége. Bár semmiféle szexuális kapcsolat nincsen köztük, valami irgalmatlan jó a harmónia, az a nagyon mélyen megbúvó cinikus humor, amivel egymást táplálják iszonyat ritkán bont virágot a sorozatban, de amikor megteszi, akkor azok a legminőségibb poénokká válnak. A színészi játékuk egyszerűen tökéletes.
A legnagyobb főszereplő azonban mégiscsak a női karakter, Linden. Az az egyik legjobb benne, hogy alapvetően nem egy klasszikus szépség. Láttam már róla jól sminkelt képeket és csinos nő, de nem ez a meghatározója. Ráadásul a személyisége remek kontúrt kap Holdertől. Pedig látszatra sok bennük a hasonlóság: a makacsság, a kicsit elcseszett lelki világ, a megszállottság a saját hitük és dolgaik iránt, csakhogy Holder képes kifelé is kommunikálni és illő módon szocializálódni. Mindezzel szemben Linden erre képtelen. Ez a nő annyira magasról tesz a konvenciókra, a társadalmi elvárásokra, amennyire nem szégyell. Ebben azonban semmi szándékos provokáció sincs a részéről, de minden ösztönszerűen mozdulata erre utal.
Nagyon komplex személyiség, aki mindig kész a fejlődésre és a továbblépésre, azonban képtelen önmagától és a démonjaitól szabadulni. Megrekedt valahol és a legnagyobb ellenségét, a megszállottságot képtelen elkerülni, pedig már a magánélete, a vőlegénye és a fia bizalmi kapcsolata is ráment. Mindkét főszereplőnek igazi súlya és jelenléte van a képernyőn. Ráadásul képesek mindig úgy csavarni és fűzni a szálakat, hogy releváns tagjai legyenek a nyomozást kiadó történetnek.
A legutóbbi, harmadik és negyedik évad azonban már nem sikerült annyira felemelően, mint az első kettő. Önmagában ezek is egy meglehetősen jól felépített és szinte hibátlanul kivitelezett történetek voltak a kilátástalan gyerekekkel és a katonai iskolához köthető gyilkossággal, azonban a Rosie Larsen ügyhöz képest sokkal gyengébbek. Itt is mindent átkarolt a szürke szín és hangulat, remekül szőtték a szálakat olyanra, hogy mindenki részéről személyes legyen az érintettség. A többi szereplő meg szintén zseniális volt, ha például csak a halálos ítéletére váró rabra gondolok a harmadik évadban.
A Gyilkosság egy elsőosztályú nyomozós sorozat, amit a kedvenceink közt tartunk számon, főleg a két főszereplő végett. Az első két évadot kötelezővé tenném, a másik kettőt pedig kötelezően ajánlottnak. Egy biztos csupán, a seattle-i Laura Palmer, azaz Rosie Larsen halott.
%201-4.%20évad%20–%20kritika){kind=link}