Broadchurch 1-3. évad – kritika


Broadchurch, készítők: Chris Chibnall, szereplők: David Tennant, Olivia Colman, Jodie Wittaker, angol dráma, krimi sorozat, 48 perc, 3 évad, 2013-2017

A nyomasztó lélek tájai

Csodálatos tájak, rejtélyes gyilkosság, kegyetlenül szorongató atmoszféra és végtelennek tűnő nyomozás – ez akár A gyilkosság (The Killing), A Híd (Bron/Broen), a Csapdában (Trapped), a Top of the Lake vagy bármelyik északi (vagy ott játszódó) sorozat leírása is lehetne, de mindegyiket kiemeli egyediségük a nagy közös halmaz ellenére, és a Broadchurch is ezen az emelvényen ücsörög, ugyanis ha hangulatilag is készek vagyunk rá, bevonz az első pillanattól fogva.

A nyomozós sorozatokkal a 2000-res évek elején mindig az volt a gond, hogy a heti eseteken kívül már nem tudtak új izgalmakat hozzáadni a dramaturgiához és a sztereotipikus nyomozótársak is unalmassá és kiégetté váltak. Aztán fogták ezt a mondhatni haldokló műfajt az európaiak és északiak (skandinávok, izlandiak) és „feltúrbózták” egy olyan nézhető verzióvá, amitől a lélegezünk is eláll. Eleve a heti eseteket átvették az évados vagy akár több évados esetek és már nem a gyilkosságok felderítésén volt a hangsúly, hanem a közben kialakult lelki-testi sodródáson. Ennek pedig legkiemelkedőbb szerep a tájban keresendő, ami maga válik a sorozat főszereplőjévé.

Broadchurch az óceán mellett elhelyezkedő kis brit városka, ahol gyilkosság történik. Ennek ellenére ez mégsem a Hatalmas kis hazugságok, nagyon távol áll annak stílusától és tempójától. A mindig zseniális David Tennant, akit nem véletlenül tartottak a Doctor Who legletargikusabb Doktorának, végig egy világfájdalommal az arcán indul neki a nyomozásnak és láthatjuk, hogy a gyilkosság lelkileg megrendítő erején kívül magánéleti válságát is fel kell dolgoznia. Tennant mindezt rezignált undorral és szarkasztikus hozzáállással képes végigvinni, karaktere csöppet sem elidegenítő, főleg akkor, amikor lassan kiderül róla a hányatott sorsával kapcsolatos tragédiák (lezáratlan gyilkosság, tönkrement házassága, betegség, megromlott viszonya a lányával). Egy kicsit szociálisan közvetlenebb társa egészíti őt ki egészen üdítően, akit Olivia Colman (Fleabag) alakít. Az áldozatok hozzátartozóival mindig ő kommunikál, ugyanis sokkal empatikusabb, mint társa. Neki kamaszodó fiát kell egyedül nevelni, így már a karakterrajzokból is egyértelműsít a sorozat: mindketten túl elhivatottak ahhoz, hogy a rendes családi ideológia szerint éljenek. A casting egyébként iszonyat jól eltalált és több ismerős arccal is összefuthatunk, ha rendszeresen nézünk brit sorozatokat.

A széria nem aprózta el a témát, egy gyermekgyilkossággal indít az első évadban, melyet tovább tetéz a másodikra. Az ügyek menete és feloldása nem tipikus, a cselekmény nagyon lassú, ugyanis a legnagyobb trükkje, hogy kb. az utolsó pillanatig mindenki gyanúsított, aki a sorozatban szerepel. A legapróbb részletekig, mikroelemzéseket végezve a madzag anyagán át az apró jelekig minden számít, így ha elég rutinosak vagyunk, a harmadik évadra már szinte a nyomozással együtt figyelhetjük és elemezhetjük ki a bűnügyi jeleket. A bürokráciát bevonva a történetszálba nem is olyan véletlen ez a lassú tempó, hiszen egy nagy ívű nyomozás bizony valóban huzamosabb ideig tart, így a harmadik évadban felbukkanó szexuális erőszak már-már nyomasztóan „túltárgyalt”. Talán ez lehet az egyetlen hibája, ami párakat eltántoríthat a sorozattól, de a kitartóbbak rájöhetnek, hogy a vontatottság szándékos, hisz az első évad gyermekgyilkosság és a második évad nemi erőszak témája mind olyan tabu téma, ami alól feloldozást sosem ad a sorozat. Hiszen a szülők sosem tudják elfelejteni gyermekük elvesztését, az erőszakon átesett nők pedig a tettes elkapásával is örökre magukon hordozzák a megalázottság bélyegét.

Ezeknek a lelkileg is elég kemény témáknak ad alaphangulatot a sorozat legnagyobb jelentőségét és a legerősebb atmoszféráját képező eleme, a zenei alap, amit az izlandi Olafúr Arnalds komponált meg egészen líraian, aki szólóban és a Kiasmos zenekar tagjaként is tevékenykedik. Csodálatosan andalító és kísértetiesen mély zenéi a folyton borongós, esős és szeles tájjal, valamint a komor témákkal olyan hangulatot ad az egésznek, ami nélkül fele ennyire sem lenne kiemelkedő ez a sorozat. Mindenképp érdemes úgy nekiülni, hogy alkalmazkodunk a hangulatához, különben végtelenül enerváltnak és vontatottnak tűnhet az egész, ezért kicsit rétegsorozatnak számít. Azonban ha átengedjük a zenét és a sok tájleíró kamerarévedést, nagyon egyedi alkotással találhatjuk magunkat szembe.

A negyedik évadról sajnos még nincs hír, ugyanis a készítő, Chris Chibnall átigazolt a Doctor Who creatori pozíciójába, leváltva ezzel a szintén zseniális Steven Moffatot. Az iTV még nem jelentette be, hogy új bandával folytatnák-e a sorozatot, de ha nem, ez így is egy csodálatos hangulatú, kerek egész mű marad.

 

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Kingsman: The Golden Circel előzetes
Következő cikk Ti mondtátok: Melyik férfi színészt hoznád vissza egy filmre?