Szilícium-völgy 1-3. évad – kritika

Szilícium-völgy (Silicon Valley), készítő: Mike Judge, John Altschuler, Dave Krinsky, szereplők: Thomas Middleditch, T.J. Miller, Martin Starr, Kumail Nanjiana, Zach Woods, amerikai vígjátéksorozat, 30 perc, 3 évad, 2014- 

Az HBO már a harmadik évadát vetíti annak a sorozatnak, amiben pár srác éppen Szilícium-völgyben készül létrehozni a legújabb cégét, ami talán majd egyszer az Apple-höz, vagy a Google-höz hasonló magasságokban szárnyalhat. Láttunk már sorozatot nerdökről az Agymenők jóvoltából, akik szintén arra a fajta humorra fektették a hangsúlyt, amikor az ilyen fiatal, lelkes és zseni fiúk életébe engedtek betekintést, de a Silicon Valley valahogy sokkal őszintébb és okosabb sorozat lett. 

Ami ebben a sorozatban meghatározó, az egyértelműen a humor, ami egy kicsit sötétebb a megszokottnál és sokkal szarkasztikusabb. Hiába él olyan fajta poénokkal, amik arra vannak kihegyezve, hogy ezeknek a nerdöknek kifigurázza a szociális alkalmatlanságát a világban, miközben egyértelműen milliószor intelligensebbek bármelyik kispolgárnál és a megszállottságukat kemény munkába fekteti, ennek ellenére mégis simán képes újat hozni. Valószínűleg azért is, mert bátran vállalja a poénjait, amik lazán odaszúrnak a magukat iszonyat barátságosnak beállító nagyvállalatoknak, akik azt próbálják elhitetni két babzsákfotellel egy üvegfalú irodában, a streetart-festményekkel a falaikon, hogy ők vannak a dolgozókért és nem fordítva. Persze nem kell kizárni, hogy ebben akár van valami igazság és miért kéne lehetetlenségnek feltételezni, hogy vannak olyan cégek, akiknek számít az alkalmazottak jó közérzete, de valahogy pont az egyén veszik el bennük, akik valahol pénzben pontosan meghatározható értéket képviselnek csupán a vállalat számára. Amit azonban a Silicon Valley meg akar mutatni, hogy ez a számítógépes generáció, amit a Szilícium-völgy termelt ki az egyáltalán nem negatív, nem azért, mert majd megmentik a világot, hanem mert a tudomány meg a technika fejlődik, megy előre és olyan mélységei vannak, amiket nevezzünk inkább magasságnak, mert ez a jövő, menni csak előrefelé érdemes.

De persze ezt a magasztosságot sem kell komolyan venni, ez a sorozat ennél sokkal életszerűbb, ezt akkor is kiérezzük belőle, ha amúgy halvány fogalmunk sincs, hogy milyen áron lehet alapítani egy startupot. A sorozat trágársága, vagy a kontrasztokra építő poénjai, vagy azok a viccek, amikhez látszólag jobban kéne ismernünk ezt az egész technikai és számítógépes miliőt, simán hangosan röhögtetnek és tényleg úgy, hogy azt bárki megértse, akinek egy kicsit is tendál a humora erre a szintre. Mondjuk a készítők között ott van Mike Judge, aki anno a Beavis és Buttheadért felelt, szóval szemtelenségben pláne nem szenvedünk hiányt, mert néha pont azt szeretjük ezekben a TV-show-kban, hogy kimondják helyettünk azt, amit mi valószínűleg nem merünk.

A sorozat arról szól, hogy Richard (Thomas Middleditch) kitalál egy algoritmust, ami abban a szférában nagy durranásnak számít és hirtelen el kell döntenie, hogy eladja az ötletét az őt éppen alkalmazó multinak több millió ropogós amerikai dollárért, vagy megkockáztatja, hogy egy másik céggel paktál le, ahol tovább vihetné az ötletét és saját vállalkozást indít. Így alapul meg a Pied Piper, aminek van esélye kinőni magát a legnagyobb nemzetközi nevek közé a sztori szerint, de persze ez nem lesz egyszerű. Erlich (T.J. Miller), aki az egyik legnagyobb paraszt pénzhajhász a sorozatban, biztosítja Richardnak és az ő barátainak, akik kezdetben csak kollégák, hogy nála futtathatják a bizniszt, ami egy egyszintes lakás nappalijából áll tulajdonképpen és egy garázsból átalakított szerverszobából. Aztán jönnek a buktatók, amik néha nagyobb izgalmat diktálnak, mint a Trónok harca egy egy halálesete, de valahogy mindig mennek előre a srácok és mi drukkolunk is nekik. Hiába az egyoldalúnak szánt karakterek, valahogy mégis mindig képesek fejlődni, kiállni önmagukért, nagyot álmodni és hát néha eladják magukat, mert pénzből él mindenki, de van bennük valami halkan meghúzódó betyárbecsület, ami őszinte. Aztán benyomnak egy jó poént és sikítva röhögünk az olyan jeleneteken, amikor azért lesznek túl egy problémán, mert éjszakába menően kiszámolják, teljesen komoly és elszánt fejjel, hogy hogyan lehetne egy teremnyi férfit kézzel kielégíteni és ez a matematikai egyenlet segíti őket hozzá ahhoz, hogy továbbfejlesszék a már meglévő algoritmusukat.

Aztán végignézzük, ahogy baráttá formálódnak, de nem nyálasan, inkább teljesen reálisan, mert kit ne kovácsolna össze egy jó szívatás, amit a szemét főnök ellen terveltek ki. Ugyanolyan kisemberek, mint mi és amint megszokod a humorát és látod őket, drukkolsz nekik, hogy sikerüljön; nem azért, hogy gazdagok legyenek, azt is kívánod nekik, teljesen önkéntelenül, de valahogy jó érzéssel tölt el, amikor egy egy csatát megnyernek és mennek a következő pályára az életben.

A színészek iszonyatosan jól működnek együtt egytől egyig. Például ott van Zach Woods, akit az Office-ban ismertünk meg és ugyanazt a karaktert hozza egy az egyben, de megunhatatlan. Nem ő a csúcspont, egyszerűen választani se lehetne, de szerencsére jól átjön a képernyőn, hogy ezek a férfiak a valóságban is barátok, ugyanis évekig stand-upoztak közülük együtt és szerencsére simán hagyják őket improvizálni. Amit még érdemes megemlíteni, hogy a zenét is mindig mennyire változatosan és pont jól válogatják össze a részekhez.

A Szilícium-völgy nem akar nagyot vállalni, alapvetően csak szórakoztat és nevettet 30 perceken keresztül azzal, hogy a magukat ebben a világban nem tudni hova definiáló embereket hagyja nagyot álmodni, és mi ezt szeretjük nézni.

Hozzászólások

hozzászólás