Az ember, akit Ovénak hívtak (En man som heter Ove), rendező: Hannes Holm, szereplők: Rolf Lassgård, Zozan Akgün, Tobias Almborg, Anna-Lena Bergelin, svéd fekete komédia, 116 perc, 2015. (16)
Hagyjatok meghalni!
A mindig kötekedő és elégedetlenkedő Ove fél éve vesztette el a feleségét és most az állását is. A halált választja, de az általa csak idiótának titulált embertársai folyton keresztülhúzzák a számításait.
Ove a lakóközösség oszlopos tagja, ami a lakóközösség többi tagjának egyöntetű véleménye szerint leginkább azt jelenti, hogy egy oszlopos nagy barom. Évtizedeket húz le a munkahelyén, amikor közlik vele, hogy átképzik, de ő inkább hazamegy, és az öngyilkosságot választja. A végrehajtásban az új szomszédok rendre megzavarják, így fél éve elhunyt feleségének még várnia kell az újbóli találkozásra. Kezdetben ezek a halál közeli – be nem fejezett – pillanatok lesznek azok, melyek során betekintést nyerhetünk a múltjába. Ebben az 59 évben a felemelő pillanatok ugyanúgy jelen voltak, mint a kudarcok, csalódások, veszteségek. A folyton veszekedő, mindenkit rendre utasító, magát mindenen felhúzó emberekről szóló filmek szinte kivétel nélkül oda futnak ki, hogy az illető tulajdonképpen nem is olyan rossz fej, csak a múltban történt valami, ami elviselhetetlenné tette.
Nos, ez a film sem tartozik a kivételek közé. Viszonylag hamar belátjuk, Ovénak jó oka van rá, hogy olyan legyen és az imént leírtak egyfajta igazolásaként a lakóközösség érdekében tett számtalan szívesség és jótett által fedi fel a cselekmény a főhős valódi jellemét.
A film jellegzetesen skandináv annak minden hozadékával, ugyanakkor éles táradalom kritikát fogalmaz meg. Ahogy Ove mondja, ebben az országban mindenki ebédszünetet tart, utalva arra, hogy soha semminek nincs felelőse. Mikor magunk sem találunk elfogadható választ tetteinkre, akkor jön a kinek képzeled magad, az akkor jelents fel és hasonlók. Igazából azért utáljuk kényszeres szabálykövetése miatt, mert tükröt tart elénk. Hiszen tulajdonképpen semmi olyan dolgot nem kér rajtunk számon, amin egy kis odafigyeléssel ne tudnánk változtatni. Az egymás iránti közöny és az a hozzáállás, hogy a kisebb vétségeket úgyis megússzuk, igazából nem vezetnek káoszhoz, de ott vannak az emberben és ez az, amitől nem tudjuk magunkat teljesen jól érezni a munkahelyen, az utcán, vagy éppen otthon. Ove és a hozzá hasonlók szélmalomharcot vívnak, mindenki lesajnálja őket, amiért ráérő idejükben levelekkel bombázzák a hivatalokat, panaszkönyvekbe írogatnak, morognak, zsörtölődnek embertársaik felelőtlensége és nemtörődömsége miatt, és ez gyakorlatilag felemészti őket.
Ove sokkal bonyolultabb és összetettebb jellem annál, mint ahogy a film kivégzi. A könnycsatornákat támadó érzelmes befejezés előtt fogja magát és egy menetben elmondja, amit eddig még nem tudtunk róla. Ha ez nem lenne elég, valós jelleméről és mindenről, amit letett az asztalra, maga mond ítéletet, nem vonva be ebbe a többieket. A történetet láttuk már néhányszor, nagy meglepetésekre ne számítsunk, a filmet Rolf Lassgård játéka teszi emlékezetessé, akinek arcára lassan, fokozatosan ül ki a mosoly a közösséghez tartozás és az elégedettség jeleként. Ove végül oda érkezik meg, ahova mindig is tartozott. Közénk.
