Az én csontsovány nővérem


az en csontsovany noveremAz én csontsovány nővérem (Min lilla syster), rendező: Sanna Lenken, szereplők: Rebecka Josephson, Amy Diamond, Henrik Norlén, Annika Hallin, svéd-német dráma, 95 perc, 2015. (12)

Kilóra megvett gyerekek

A sportreménység Katja alakját bárki megirigyelné, ám ennek ára van. Erre elsőnek túlsúlyos kishúga, Stella jön rá, akinek két választása van, vagy hagyja elbukni irigyelt nővérét, vagy félretéve minden sérelmet, a felnőttek bevonásával segít őt megmenteni.

az én csontsovány nővéremA műkorcsolyázó Katja igazi tehetség, duci kishúgának, Stellának ellenben nem áll valami jól a mozgás, kizárólag az edző iránt érzett szerelem miatt merészkedik a jégre. Az állandó rosszullétek és az ételhez való furcsa viszony előrevetítik, hogy Katjával nincs minden rendben, míg egy nap húga rajtakapja, ahogy hánytatja magát. Stella egyszerre isteníti és gyűlöli a nővérét. Ez a kettősség határozza meg minden cselekedetét és döntését. Először csak be akarja árulni. Mivel minden ellenségeskedés ellenére a testvérek a legtöbb titkukat megosztják egymással, ezért Katja zsarolására eláll ettől a tervétől. Ugyanakkor félti is nővérét, aggódik érte, így megpróbál a felnőttektől minél több információt beszerezni a betegségről. Mindezt ráadásul úgy kell megtennie, hogy ne derüljön ki, kiről is van szó valójában.  Nem a néző hibája, ha a filmet nézve esetleg hiányérzete támad.
Sanna Lenken első nagyjátékfilmjében saját élményeit dolgozta fel és az általa választott megoldás, mely szerint Stella szemével láttatja a történteket, egyben meg is köti a kezét. A szülők állandóan dolgoznak, ezért nem veszik észre, mi történik otthon. Az anya munkamániáját az apa is több alkalommal kritikával illeti, ami veszekedéshez vezet. Megoldásként a szokásos „menjünk el a hétvégi házba és lazítsunk egy kicsit” áll elő. Ebből csak annyit kapunk, amennyit Stella – életkoránál fogva – érzékel és felfog. Ugyanezért nem kerül részletekbe menően kidolgozásra a Katja szál is, értem ez alatt a saját magával szembeni elvárást, a fiúk, a szülők és az edző elvárásainak való kényszeres megfelelést és úgy általában az élsportolóvá válás árnyoldalát.
A film ugyanakkor nem szépít, pontosan megmutatja, hogy arrafelé a gyerekek mennyire szabadjára vannak engedve – számunkra talán túlságosan is -, a jóléti társadalomnak bizony ára van, a szülők reggelről estig húzzák az igát. A realista ábrázolásmód mágnesként vonzza magához a társadalomkritikát. A szabadelvű nevelésnek köszönhetően a gyerekek kicsit másképpen működnek arrafelé, mint máshol, de attól még gyerekek. A felvetett probléma univerzális, nem feltétlenül adódik az ottani életformából, a megoldás az, ami jellegzetesen északi és igazából a film is ettől válik azzá (az ábrázolásmód egy újabb adalék ehhez). Sanna Lenken számára a történet jól végződött, sajnos vagy szerencsére ehhez filmjében is tartotta magát. Sajnos, mert így semmi drámát nem hoz a befejezés és szerencsére, mert első próbálkozásnak talán túl nagy falat lett volna ez a dráma. Alkotását éppen ezért a megoldáshoz vezető út és a két gyerekszereplő hiteles játéka tesz emlékezetessé.

10_6

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Három perc alatt pótolhatod az összes Bourne-filmet!
Következő cikk A hét röhögései (147.)