30 éves a Stand by Me


állj mellémÁllj mellém! (Stand by Me); rendező: Rob Reiner; szereplők: Wil Wheaton, River Phoenix, Corey Feldman, Jerry O’Connell, Kiefer Sutherland, Richard Dreyfuss; amerikai filmdráma, 87 perc, 1986 (16)

King-Reiner klasszikusa nem azért a nyolcvanas évek egyik legemlékezetesebb filmje, mert a nosztalgiáról szól: King a geilt általában eleve kerüli, s bár Reiner munkáiban időnként előburjánzik, a rendező mindig ízléssel tereli, pórázon vezeti. A Stand by Me ráadásul nem merengő derűvel tekint vissza: visszaemlékezése jéghideg gerinckarcolás – annak realizálása, hogy sosem lesznek olyan barátaink, mint 12 éves korunkban (na erről szól a film!) nem megnyugvást, hanem legjobb esetben is csak szívszurkáló elfogadást hoz. Mint mikor gyászból vergődik ki az ember.

állj mellém

1959 nyarán négy fiú indul neki az erdőnek. Egy hozzájuk hasonló korú, 12 éves gyerek tűnt el pár napja kisvárosukból. Suttogják, hogy meg is halt. Hullája két napnyi járóföldre, egy folyó partján hever. A négy barátnak pedig ezt a hullát, ha a fene fenét eszik is, látnia kell.

Rögtön az alapvetés félredobja a nosztalgiának látszatát is. A négy fiú célja tabut dönteni – persze a tabudöntést ebben a korban még semmiféle morális gát nem határolja, vagy legalább is az egyén maximum sejti, hogy tilosban jár. A halott fiú látása absztrakt és súlytalan számukra, csak érdekesség: ürügy, hogy elhúzzanak a kisvárosból a picsába, egy izgalmas cél érdekében. Kéretlen tetemrehívás.

A történet narrátora, Gordie (Wil Wheaton) nemrégiben vesztette el a bátyját egy balesetben (John Cusack kameózik, a szintén Reiner-féle Tuti dolog levezetésképpen). A szülői ház azóta jéghideg verem, ahol egy szinte szótlan anya és egy keserű apa tengeti zombiként napjait. Teddy (Corey Feldman) faterja diliházban, és a fiú maga sem épp a legkiegyensúlyozottabb személyiség. Vern (Jerry O’Connell) igazából csak comic relief, a kövér gyerek, akin röhögni lehet – viszont O’Donnell olyan ügyességgel és olyan szimpatikusan hozza a figurát (és tegyük hozzá, olyan vicces), hogy attól függetlenül, hogy a bandából egyedül neki nincsenek lelki gondjai, a film titkos sztárjává küzdi fel magát. A csapat vezére Chris (River Phoenix) kvázi-apafiguraként őrködik társai felett, bár coolságát kikezdi, hogy állítólag megfújta az iskola tejpénzét.

Ők négyen vágnak neki a nagy útnak – hogy szüleik mennyire nem törődnek velük, azt az is jól jellemzi, hogy bár két napra eltűnnek, ez senkinek még csak fel sem tűnik. Páriák mind, legalább is a környezetük számára, de lelkük és az intellektusuk többet akar – ezért ürügy csupán a hulla felkutatása: elszökni akarnak, tapasztalni. A világ pedig megadja nekik, amire vágynak, a változást.

Mini-odüsszeiájuk gyermekkori próbatételek sorozata, amelyek persze egy gyereknek világrengetőnek hatnak – és pontosan ezért maradnak örök emlékek. Megszökni egy kutya elől, átúszni egy piócákkal teli mély pocsolyán, átvészelni az éjszakai erdőt, végigrohanni egy hídon, épp amikor vonat robog át rajta: egy gyerekkori nyár minden idegen számára lényegtelen mozzanata, amelyek azonban azoknak, akik átélték, személyiségformáló, feledhetetlen kalandok. Kötelék-teremtők, transzformatívak.

stand by meA négy barátnak szinte tükörképe a náluk 4-5 évvel idősebb greaser-banda, a zseléshajú helyi menőcsávók gyülekezete, élükön Kiefer Sutherlanddel, aki a nyolcvanas években mintha állandóan ilyen szerepeket alakított volna. Ők a rosszindulatú céltalanság megtestesülései, King gyerekkorról szóló novelláinak szinte állandó rosszemberei. A történet velük a felelősségvállalás fontosságáról mesél: Gordie és barátai teljesen ugyanabból a környezetből származnak, mint a greaserek, és gyakran még a családi életük is rosszabb, mégis, képesek, jóval fiatalabb emberekként sokkal nemesebbnek lenni. King világnézete teljes virágában: igen, számít a háttér, de vannak, akik már eleve szarnak születnek.

Gordie és barátai végül rátalálnak kortársuk tetemére. Szemtől szembe kerülnek azzal, hogy az élet kiszámíthatatlan, totálisan kegyetlen, a természet pedig minden érzelmet nélkülöz, és csak az ember hoz bele, ha jókor jól dönt, méltóságot. Nem engedik, hogy a greaserek magukkal vigyék a hullát, de ők sem abajgatják. Letakarják egy pléddel, mert megértik, hogy egy emberi életnek lett ott vége, és csak a másik emberen múlik, hogy az a kevés tisztesség, amit mi magunk a világba beleviszünk, valóban felszikrázik-e, akár csak egy rövid időre. Rájönnek, hogy ők is ugyanúgy, bármikor meghalhatnak, mint a fiú, aki mozdulatlanul, üveges szemmel fekszik a lábaiknál – a srácok eddig végig a felnőttség felé meneteltek, és az beéri őket ott, a vízparton. 

Gordie már negyvenes felnőttként, Richard Dreyfuss alakjában emlékezik vissza erre a fájdalmasan szép, mégis fekete nyárra, kezében az újsággal, amely arról ad hírt, hogy Christ, gyermekkori legjobb barátját meggyilkolták. Chrissel együtt hal meg a szívben annak a lehetősége is, hogy minden olyan legyen, amilyen valaha volt, amikor a barátságon kívül más semmi nem számított. Halálával egy ember helyét örökre átveszi annak a pár napnak az emléke, mikor egy velük azonos korú gyerek hulláját indultak megkeresni.10_9

 

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Woody Allen tévésorozatának első előzetese
Következő cikk Ha már besokalltál a Minyonoktól...