Szex, mámor, rock’n’roll (Belgica), rendező: Felix Van Groeningen, szereplők: Stef Aerts, Tom Vermeir, Stefan De Winter, Dominique Van Malder, belga-francia filmdráma, 127 perc, 2016. (16)
Egy szelet Belgium
Ha egy éjszakai klubot vezetsz, felejts el 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás szlogent, mert itt a nap 24 órájában zúdul a nyakadba a…minden. Nem csoda, hogy alkohol és drog nélkül kevesen bírják.
A Felix Van Groeningen jegyezte Alabama és Monroe az egyik személyes kedvencem, az Oscar-jelölés a legjobb idegen nyelvű film kategóriában 2014-ben nem volt véletlen. A bluegrass műfaj iránt rajongó (és azt művelő) szerelmespár drámájában a zenének legalább olyan fontos szerep jut, mint az emberi kapcsolatoknak. Ezúttal sincs ez másként. Jo (Stef Aerts) egy éjszakai szórakozóhelyet vezet, ami nem is megy rosszul, de a terjeszkedéshez tőkére van szüksége. Itt jön a képbe a bátyja, a használtautókkal üzletelő Frank (Tom Vermeir). Az idősebb testvér minden reggel azzal ébred fel, hogy mától más ember lesz, majd este úgy fekszik le, hogy mégsem lett az. Ebből a szempontból nem sokban különbözik apjuktól, aki – fiai társaságát és szeretetét mellőzve – egy kórházban haldoklik. Minden hibája ellenére Jo számára Frank az isten. Az idősebb férfi tele van ötletekkel és tervekkel, mégis mindig minden elszúr, ráadásul a családját is hanyagolja. Bár Jo is csinál hülyeségeket, mégis ő az, aki érettebbnek, megfontoltabbnak látszik és bár egyik szeme világát elvesztette, sokkal jobban átlátja a dolgokat és érzékeli a valóságot. A Belgica egyre népszerűbb lesz és hamarosan meg kell hozni a nehéz döntést, továbbra is a zűrös és csóró haverok törzshelyeként kívánják működtetni, vagy a vendégek megszűrésével szintet lépnek. Az ingyen pia és az állandó balhék ugyan megteremtik az alaphangulatot, csak éppen pénzt nem hoznak a konyhára.
Felix Van Groeningen ismét jó érzékkel nyúlt a társadalom peremére szorult emberek életéhez, miközben az odaillő zenét teszi alájuk. Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy a felső tízezer nagyjából mindenhol egyforma, egy ország (társadalom?) ízét, zamatát az alsóbb rétegek kultúrája, szokásai adják. A problémáik, az álmaik, a gondjaik, a vágyaik, a félelmeik stb. Hol és hogyan élnek, mivel járnak, mit dolgoznak (már ha dolgoznak), mit esznek, mit isznak, mit hordanak, mit néznek, mit hallgatnak, miben vagy kiben hisznek, mi a véleményük a világról, a politikáról, a gazdagokról. És végül, de nem utolsó sorban, mi az, ami reményt jelent számukra, miben látják a felemelkedést. Beszippant minket a cigaretta füstbe burkolózó éjszaka világa, amit a zene, a drog, az alkohol és a szex uralnak, a kulturált szórakozás, mint olyan, errefelé nemigen létezik. A nappalok ezután nem is szólhatnak másról, mint a kijózanodásról és a talpra állásról…minden értelemben. Frank el is száll rendesen, kezd kiskirályként viselkedni, ami konfliktushoz vezet. Nem kell szégyellnünk, ha az istennek sem megy a testvérpárral való azonosulás, egyrészt eszünk ágában sincs rájuk hasonlítani, másrészt akármennyire szurkolunk neki, mindig elcseszik valahol. Igazából még antihősnek is csapnivalóak, jóravaló lúzerekkel egyébként is tele a padlás. A nálunk kevésbé ismert színészek (Vermeir zenél is) hozzák a belga kötelezőt, játékuk igen erős és meggyőző. A zenéről a Soulwax gondoskodik, igazi éjszakai klubhangulatot teremtve, melybe az Alabama és Monroe operatőre, Ruben Impens visz egyfajta kábultságot. Gondom leginkább az indokolatlanul hosszúra nyúlt játékidővel volt, az éjszaka fellépő zenekarok és DJ-k bemutatása már-már egy külön filmért kiált. A befejezés bár benne van a pakliban, valahogy mégis meglepő, ami a film élvezeti értékét pozitív irányba tolja.
A Belgica – csaknem szó szerint – egy szelet Belgium, ahova származásra, bőrszínre, nemre és felekezetre tekintet nélkül mindenki azért érkezik, hogy egy időre megfeledkezzen a hétköznapok gondjairól. De ez csak a felszín. Irigység, fékevesztett indulatok, megcsalás, hazugság, önámítás, korrupció, előítéletek és még rengeteg más dolog, melyek egy pillanat alatt képesek megmérgezni az emberi kapcsolatokat. Az Oscar-jelölésre ezúttal kevesebb esélyt látok, de megnézése mindenképpen ajánlott, nem csak a belga(-francia) mozik kedvelőinek.
