Terminátor 2. – Az ítélet napja (Terminator 2: Judgment Day); rendező: James Cameron; főszereplők: Arnold Schwarzenegger, Edward Furlong, Linda Hamilton, Robert Patrick, Joe Morton, Earl Boen; amerikai akció-sci-fi; 137 perc (special edition: 153 perc); amerikai premier: 1991. július 3., magyarországi bemutató: 1991. augusztus 16. (15)
Kék fény: 30 éves a Terminátor 2 .
Ma töltötte be 30. életévét James Cameron legendás akció-sci-fije, a Terminátor 2. – Az ítélet napja. Július 3-án mutatták be az Egyesült Államok filmszínházaiban, míg nálunk 1991. augusztus 16-án. Két legendát gyorsan az elején szertefoszlatunk: a csehszlovák változatban nem mondja azt Arnie, hogy „ahoj poplacsek”, és a film címe sem az volt náluk, hogy „Elektromodolatoru dva.”
Menjünk egy kicsit még jobban vissza az időben, az 1991-es év elejére. Magyarországon tombol az MTV korszak, és a zenei csatornán felbukkan egy sokat sejtető teaser trailer, Stan Winston rendezésében, melyben gépek összeraknak egy robotot, ami aztán Arnold Schwarzeneggerré változik. Nem rossz kis előzetes, de igazából nem is eget rengető, és nem is lehet sokáig látni az MTV-n. Eltelik újabb pár hét, talán hónap, beülünk valamilyen akármilyen filmre a moziban tavasszal, és egyszer csak kapunk egy újabb előzetest, de egy olyat, hogy utána nem is emlékszünk, milyen filmet néztünk meg. Csak a T2-ről beszélünk, és még jó párszor elmegyünk moziba csak azért, hogy a trailert megint láthassuk.
Az augusztusi premierig felfokozott a hangulat, ráadásul megtiszteltetve érezzük magunkat, mert a korábbi metódusokkal ellentétben hozzánk sokkal hamarabb elérkezik a film, mint pl. Németországba (náluk csak október végén kezdik vetíteni). A felhajtás nem kicsi: még a híradóban is megemlítik, hogy a filmtekercsek példátlan biztonsági ellenőrzések között érkeznek meg az országba. Ezen sorok írója papíron a Balatonon tartózkodik a premier napján, augusztus 16-án, de valamilyen alibi dumával hazalóg a családtól, hogy ott lehessen a legelső előadáson. A mutatvány összejön, a film elkezdődik, és miután bő két óra múlva véget ér, mindenki tátott szájjal jön ki a moziból. Természetesen én is, és a Terminátor 2.-t ezután még háromszor megnézem a nagyvásznon, meghozatom a soundtrack cd-t Németországból, a mozi igazgatóját pedig addig nyaggatom, amíg végre – szinte szó szerint – megdob egy moziposzterrel.
Mint ismert, a nálunk Halálosztóként bemutatott első Terminátor nagy siker lett szerte a világon, és várható volt, hogy előbb-utóbb készül hozzá folytatás. A projekt egy pár évig a development hellnek hívott szürkületi zónában vesztegelt annak ellenére, hogy James Cameron és Arnold Schwarzenegger folyamatosan egyeztetett róla. 1990-re aztán végre minden jogi és pénzügyi akadály elhárult, megkezdődhetett a forgatás, az első rész sokszorosáért: amíg a T1 mindössze hatmillió dollárba került, a folytatás összköltségvetése meghaladta a százmilliót. Nem véletlen, hiszen Cameron ázsiója még tovább emelkedett 1984 óta, ugyanis közben megrendezte A bolygó neve: Halált és A mélység titkát. Utóbbi film döntő fontosságú volt a T2 szempontjából, ugyanis forradalmi speciális effektusok szerepeltek benne, az akkoriban piacvezetőnek számító Industrial Light & Magic (ILM) stúdió jóvoltából.
A második Terminátorhoz pont ilyen trükkök kellettek, na és persze a megfelelő színészek. Szó volt róla, hogy Arnie ismét gonoszt fog játszani, de végül átprogramozták „jóra”, és az a terv is hamar elvetődött, hogy az első részben Kyle Reese-t alakító Michael Biehn játsszon most negatív karaktert (még olyan ötlet is felmerült, hogy mindkét Terminátort Arnie játssza). A higanyszerű, folyékony T-1000-es robot szerepére először az amúgy is kicsit cyborg-szerű Billy Idol volt az esélyes, de közbeszólt a motorbalesete, és egy másik rockzenész, a WASP-os Blackie Lawless sem nyerte el a producerek tetszését. A karaktert végül az a Robert Patrick formálhatta meg (szó szerint), akit a nagyközönség korábban csak a Die Hard 2-ből ismerhetett. A gyerek John Connor szerepét a semmilyen színészi tapasztalattal nem rendelkező Edward Furlong kapta, Dysont pedig az akkor még nem akkora sztárnak számító, de ennél azért hosszabb játékidőre vágyó Denzel Washington helyett Joe Morton játszotta el. Visszatért Linda Hamilton is, csak sokkal kisportoltabban, és hozta magával az ikertestvérét, Leslie-t, aki két olyan jelenetben is felbukkan a filmben, amikor a T-1000-es Sarah Connort imitálja.
Ha lehet hinni a híreknek, Arnie 15 milliót kapott a szerepért (vagyis 12429 dollárt minden egyes szóért), és a stúdió még megajándékozta egy magánrepülővel is. Eleinte amúgy – akárcsak a filmbeli karaktere – egy kicsit nehezen fogadta el, hogy ezúttal nem gyilkolászhat, de amikor Cameron közölte vele, hogy a T-1000-es révén lesz itt öldöklés bőven, szóval ’R’ besorolásnál puhábbat úgysem kaphatnak, az osztrák gőzgép megnyugodott. A film korai promóciójában direkt nem tértek ki arra, hogy itt most a T-800-as lesz a jófiú, de azért végül is ezt már lehetett sejteni. Természetesen sok párhuzam akadt az első rész és a T2 között, viszont egyértelmű volt jó pár különbség: a folytatás hangosabb, látványosabb és szimplán még jobb lett, mint az 1984-es első rész. Ez tényleg minden egyes részletre vonatkozik, többek között a szinte már Ellen Ripley hősiességét is túlszárnyaló amazon karakter kihangsúlyozására (bulváradalék: Hamilton és Cameron összejött a forgatáson, majd pár évig házasok is voltak), a sok esetben indusztriális hangzású elektronikus soundtrackre, és az akkoriban a csúcsra érő Guns N’ Roses zenekar bevonására is. Állítólag Arnie maga beszélte rá a közreműködésre Axl Rose-ékat, akiknek biztosan nagyon tetszett, hogy a film egyik jelenetében a T-800-as csomagja a rózsák mellett egy puskát is rejt (Schwarzenegger aztán a You Could Be Mine klipjében külön is felbukkant Terminatorként).
A pálmát azonban egyértelműen az effektek vitték el – a T2-ben már nincsenek gagyi bábtrükkök, az ILM csapata forradalmi munkát végzett, és a CGI effektek negyedszázad elteltével is hitelesek maradtak. Nem csoda, hogy a film be is gyűjtött négy Oscart, természetesen a technikai kategóriákban, emellett az 1991-es év, illetve Arnie karrierjének legnagyobb bevételű produkciója lett.
Van valami, amit még nem említettünk, és ami legalább olyan mértékben hozzájárult a film nívójához, mint a szédületes trükkök, ez pedig: a kék szín. Cameronék szinte az összes éjszakai jelenetet kék szűrővel filmezték, ami még gépiesebb hangulatot kölcsönöz a kockáknak. Érdemes ezt megfigyelni – még az Arnie-t a Harley ülésén prezentáló moziplakátot is a kék szűrővel dobták fel.
A végső változatban nem szerepel egy csomó jelenet, köztük olyanok, amiket még az orbitálisnak számító költségvetés ellenére sem forgattak le (pl. hogy John Connorék megnyerik a jövőben a gépek elleni háborút, és elküldik a jóra programozott T-800-ast az 1000-es kolléga után), illetve sok olyan, ami aztán felbukkant a DVD-n is és blu-ray-en is kiadott special editionben. Ilyen például, amikor Sarah Connor majdnem megsemmisíti az éppen kikapcsolt Terminátor chipjét a tükör előtt (többek között ehhez a jelenethez volt szükség Hamilton ikertestvérére), vagy azok a képsorok, amikor a T-800-as mosolyogni próbál. Volt egy fontos jelenet, ami végül ebbe a változatba sem került bele. Ez Cameron eredeti befejezése, amiben a már nagymama Sarah ül a fiával és az unokájával a játszótéren, és minden nagyon szuper.
A producer, Mario Kassar, meggyőzte a rendezőt, hogy a happy end és a megváltoztatott jövő ellenére egy kicsit sötétebb legyen a befejezés, nyilván annak reményében, hogy lehessen majd még további folytatásokat készíteni. Cameron belement az alkuba (ekképp szerepel a film végén a monológgal aláfestett országúti snitt), de ő aztán később hallani sem akart semmilyen folytatásról, viszont 2003-ban egy korábban parókákkal bizniszelő, magyar származású filmproducer máshogy gondolta. Valahogy rábeszélte az immáron kormányzóság előtt álló Arnie-t, hogy Terminatorként búcsúzzon el a színészkedéstől, és leforgatta vele a meglepően nagy bevételt hozó harmadik részt, A gépek lázadását. Pár évre rá aztán kaptunk egy schwarzeneggertelen negyedik epizódot (Terminator: Megváltás), valamint egy tévésorozatot (Sarah Connor krónikái) is, de ezek már igencsak sikertelen próbálkozások voltak. A franchise-t aztán megint sikerült rebootolni az öregedő cyborgot alakító Arnie-val (Terminator Genisys), majd 2019-ben a Terminátor: Sötét végzet aztán tényleg mélypont volt.
A Terminator-univerzummal ismerkedőknek mi továbbra is az első két részt ajánljuk, de különösen a másodikat – az az előkelő helyezés az IMDb örökranglistáján teljesen megérdemelt, a film különböző beszólásai (elsősorban az „hasta la vista, baby”) már régóta szállóigei státuszt élveznek, a legfontosabb pedig, amit kijelenthetünk vele kapcsolatban, hogy 25 év elteltével egyáltalán nem fogott rajta az idő. A Terminátor 2. – Az ítélet napja a modern akciófilm műfajának archetípusa, bizonyos képsorai (többek között az üldözés a víztelen csatornában, a T-1000-es átalakulásai, aztán megfagyása, az önfeláldozásos zárójelenet) pedig sokunknak örökké beleégett a retinájába.
