Elliott, a sárkány (Pete’s Dragon); Seton Miller elbeszélése alapján rendezte: David Lowey; szereplő(k): Oakes Fegley, Bryce Dallas Howard, Ooana Laurence, Robert Redford, Karl Urban, Wes Bentley és egy CGI sárkány; amerikai családi kalandfilm, 103 perc, 2016 (6)
Házi sárkány, avagy így neveld Elliott-ot
Pete és Elliott 39 évvel első fellépésük után visszatértek a nagyvászonra az év egyik legkedvesebb filmélményével. Ami tavasszal Maugli és Balu volt, az most nyáron ez, Spielberg bácsi pedig felkötheti a gatyeszt a jövő héten érkező óriásával.
1977-ben a Peti sárkánya egyik első képviselője volt „az animációt keverjünk élőszereplővel” műfajnak. Noha már házon belül is volt hasonlóra példa (mondjuk a Mary Poppins), azok általában csak 1-1 jelenetben használták ezt a technikát. Azonban esetünkben már maga a címszereplő egy klasszikus Disney minőségű animációval megrajzolt sárkány volt, interaktált a környezettel (igazi tárgyakat kapott el, helyezett át), s noha láthatatlanságából fakadóan nem mindig láttuk, azért végigkísérte a filmet. Nyilán a későbbi évtizedek hasonló technikájú nyulainál (Roger és Tapsi) azért még jóval kevesebbet volt képen, plusz a játékidő meglehetősen vaskos mivolta az arányokat se segítette, azért jó alapja volt e módszernek.
A 130 percével kissé elnyúltra sikerült musical ellenben példás volt abban, ahogy az alapjául szolgáló novella fejezeti gyakorlatilag annak ismerete nélkül is jól kirajzolódtak, és még a Star Wars évében is megtartotta az eredeti cselekmény idejét, az 1800-asok vége-1900-asok eleje időszakot. Pete (aki valamiért csak a címben Peti) és Elliott kapcsolata pedig elég erőteljes hatást gyakorolhatott az Így neveld a sárkányodat könyvek írónőjére, aki 11 évesen láthatta először a Disney tűzokádóját.
Ilyen előzményekkel pedig az idei film mindennek mondható, csak remake-nek nem, de még a könyvadaptáció sem igazán illik rá a jelenkorba helyezés miatt. A ’77-es verzióból megtartották az árva főszereplőt (eredetet is kap), komoly redizájnnal a híres egyfejűt (karaktere és színe maradt csupán, igaz, az eredeti kinézet CGI-al nem állt volna jól), valamint a sárkányt látott apát és szkeptikus lányát – belőlük is kb. ennyit megtartva – illetve a férjet, aki a kikötővárosból az erdősségben fekvő kisvárosba helyezés folytán szintén csak a „férj” szóban hasonlít eredeti változatára.
Cserébe kidobtak minden színpadias és musical elemet, Pete új gyámjaként lévő családját (erre egy apró utalás maradt), közel félóra játékidőt, továbbá hozzáadtak egy kislányt, modernizálták a történetet, kalandfilmesítettek, és reálissá tették a „főgonoszt” őrült szélhámos tudósból… nos, őrült favágóvá átírva, bár motivációi nem lettek jobbak. Ezen változtatások miatt lett a film egy kellemes meglepetés, kb. a semmiből jőve.
Pete (Oakes Fegley) öt éves korában egy kalandra indul szüleivel, azonban egy úton átrohanó vad kizökkenti apját a vezetésből és felborulnak. A balesetet csak Pete éli túl, a kocsiból pedig csupán kedvenc könyvét (az Elliott kutyáról szólót) tudja kihozni, majd beszalad az erdőbe, ahol megismerkedik a környék legendás sárkányával. Azzal, akiről Meacham bácsi (a ma 80 éves Robert Redford – a családnév megegyezik Mickey Rooney iszákos apafigurájával) sokat mesél a gyerekeknek, hiszen mikor ők voltak ott még kicsi lányával, Grace-szel (a dinók után most sárkánnyal ismerkedő Bryce Dallas Howard), akkor ő is látta elrepülni, de soha többet.
Grace-ből környezetvédő erdész, boldog családanya válik, valamint hat év után az első ember, akit Pete lát. Másnap aztán férjével, Jackkel (Wes Bentley) és sógorával, Gavinnel (Karl Urban) akad némi megbeszélése a favágások miatt, közben azonban suliba tartó kislánya (a Mélyütésből megismert Oona Laurence) meglátja az egészet figyelő Pete-et és utánaszalad az erdőbe. Egy fáramászásos „vizsga” után Pete hajlandó bővebben beszélgetni Natalie-val, azonban az eset leeséssel végződik, a sikolyra felneszelő felnőttek pedig meglátják az árva kisfiút, akit természetesen bevisznek a városba. A kutyás mese hőséről elnevezett Elliott pedig kialakított barlangjában már legjobb barátja nélkül ébred, miközben a fiúnak sem túl hihető a sárkányos története. Kivéve egy ember számára…
A film egyetlen komolyabb problémája talán az, hogy idáig valahogy el kell jutni. A szereplők ismertetésén kívül tényleg nem lőttem le semmi részletet, és alapvetően nincs is elhúzva a dolog felnőtt szemmel, sőt nagyon szerethető, jól ütemezett, de talán a kicsiknek az elején a nem sárkányos (vagy azzal foglalkozó) elemek hosszúnak tűnhetnek. De ha idáig eljutunk (és a gyerek is élvezi) utána már akad Elliott nélküli rész is, ami garantáltan, véglegesen családi szórakozássá teszi a filmet. Pont emiatt tudnám sokkal inkább ezt a verziót ajánlani a történetet nem ismerők számára, mert hát az a 39 év a másikon már erősen meglátszik, nem is beszélve, hogy az tényleg túl hosszú egy ilyen sztorinak. Akik azonban azt is szerették (és bőven lehet még nagyként is őszintén nevetni rajta), azoknak ez is tetszeni fog.
Nem tudom és nem is akarom összehasonlítani se a régivel, se az idei Dzsungel könyvével. Előbbivel mert teljes újragondolása ez és alig köthető össze a két alkotás, utóbbival pedig azért, mert az direkt mese-remake volt és eleve sokkal populárisabb előzményekkel rendelkezett. Viszont abban azonosak, hogy mindkettő ugyanazt az érzést hagyja maga után. Csak éppen Elliottéknál ez – ismeretlenségükből fakadóan – nagyobb szó. Valamivel.
Annak ellenére, hogy kicsit reálisabbá tették a környezetet, természetesen Elliotton leginkább csak külsőleg változtattak. A láthatatlanságot és a burleszk poénokat visszavették, de a kedvességét és az érzelmeit megtartották, sőt háziállatos allűrjére pár apró kutyákra-macskákra jellemző momentummal még rá is erősítettek. Az új kinézetet viszont eleget csodálhatjuk, hiszen bár az elején elég sötétben ismerkedünk meg mi is a lénnyel (erre a nem túl erős 3D szemüveg is rátesz), később jócskán elleszünk kényeztetve világosban játszódó részekkel is. Tehát a kevesebb láthatatlanságból csak pár potenciális (eredetihez hasonló) poén veszik el, a sárkány szerepe azonban szerencsére nem. Ma már könnyebb képen tartani.
A színészi játékokról különösebben nincs mit írni. Mind Fegley, mind Laurance hozza a Disney filmbe kellő gyerekalakítást (bár tudjuk, hogy a kislányban ennél sokkal több van, lásd Mélyütés), ahogy a két sztár, Howard és Redford is a felnőtteknél, sőt az addig dísznek tűnő Redford a végére még sziporkázhat is, már amennyire egy ilyen műfajú filmtől az elvárható. Fontos, hogy nincs kimondottan idegesítő, kilógó, direkt vicceskedő, karikatúra karakter, vagy ripacskodó színész így pl. Urban sem egy olyan gonosz, aki után szemrehányóan lehet kérdezni, hogy „ezt most miért kellett?”, bár való igaz, hogy – talán emiatt – többnyire elég kétdimenziós szerepek vannak (a férj, vagy a seriff), de ez itt nem gond!
Technikai oldalról nyilván Elliott megalkotása volt a legfontosabb, de amint azt már fent említettem, azok a kis háziállatos elemek miatt ebben nincs hiba. Akár a régi, úgy az új is beleillik saját filmjébe, bár tény, hogy talán egy fokkal a régin többet lehetett nevetni, az a film a mai legtöbb kicsinek már úgyse működik. A többi technikai elem pedig mind okés, nem kell várni az átlagosnál jobb munkát az operatőrtől vagy a vágótól egy ilyen filmnél, Elliott hangjai pedig hitelesen hatnak, szóval nem lehet különösebb panaszunk.
Disney film révén még egy sarkalatos pont maradt. A Dzsungel könyvével kapcsolatosan a legtöbb negatív szót talán Lajcsi király beerőltetett betétdala kapta (az „Amíg van egy-két jó falat” nem ment végig, és még indokolt is maradt), szóval itt is érdekes kérdés volt, hogy mi lesz a dalok sorsa? Nos, mivel eleve nem olyan klasszikusak és alig maradt szereplő az eredetiből, így természetesen mind el lett hanyagolva. Ez előnyére vált a filmnek. Dalbetétek vannak montázsok, autórádiók révén, de azok újak és szituációhoz illőek.
Egyetlen dologra szeretnék még kitérni, méghozzá a befejezésre. Ami az eredetiben elég erőteljes volt. Itt is annak indul, aztán végül feloldódik egy igen jelentős változással tálalva. Nem tudtam hová tenni: tudtam, hogy ez lehetne hatásosabb, ugyanakkor meg nem zavart a klasszikusabb Disney finálé. Az idő majd eldönti, mindenesetre spoiler nélkül legyen elég annyi, hogy amit eredetileg lezártak, az most folytatható. De csak akkor folytassák, ha nem egy modern Így neveld kopi, vagy legalább olyan minőségű lesz az esetleges második rész, mint ez. Bár sok esélyt nem látok rá. És úgy megint beleesünk az „idő eldönti” kategóriába.
Az Elliott, a sárkány nem lesz egy filmklasszikus, nem is akar. Az Elliott, a sárkány inkább fog hamar elfelejtődni, minthogy felemelkedjen, de ez semmit sem von le az átadott élményektől, az érzelmes elemekről és arról a szerethető közegről és érzésről, ami végigkísér minket a megtekintés során. Olyan független családifilmesen.
A pontszám nem feltétlen a film objektív minőségének szól, hanem annak, hogy pár év múlva erre úgy tekinthetünk, mint az akármikor elővehető családi szórakozásra kicsinek-nagyoknak. Megnézzük, jól érezzük magunkat, mosolygunk (érzelmesebbek akár sírhatnak is), nevetünk, a végén pedig boldogan, jó kedvvel felállunk…
…hogy majd idővel megint elővegyük.
