Kiéhezettek (The Girl with All the Gifts), rendező: Colm McCarthy, szereplők: Gemma Arterton, Glenn Close, Paddy Considine, Anamaria Marinca, angol-amerikai horror, 111 perc, 2016. (16)
Vérszagra gyűl
A nagysikerű regényből nagyon jó kis mozit sikerült csinálni, mely nem csak a látvány, hanem a végső tanulság miatt is elborzaszt. Sennia Nanua nevét jegyezzük meg és kívánjunk neki még sok jó szerepet.
A nem is olyan távoli jövőben az emberek agyát megtámadja egy gomba, amitől még zombibbak lesznek, mint addig. Ez nagyjából azt jelenti, hogy csak állnak és néznek ki a fejükből, nem mozdulnak, nem csinálnak semmit. Nagyjából mintha beköltöztek volna a tévé elé. Nincs többé naptej, nincs többé esőkabát, mint ahogy nincs többé szúnyogcsípés elleni szer sem, hiszen egy zombi nem él (hal?) ilyenekkel. Amikor viszont egy nem zombi keveredik közéjük, úgy viselkednek, mintha kupon napok lennének, azt a kevés eszüket is elvesztik, és egymást taposva próbálnak meg olcsó vérhez, belső szervekhez és némi húshoz jutni. A biztonságot a katonai bázisok jelentik, ahol a katonáskodás mellett a totális zombulás elleni kísérletek is folynak. Bizonyára sokan emlékeznek a Ha ölni kell című filmre. Mikor Samuel L. Jackson 10 éves lányát két fehér férfi megerőszakolja, az apa a bíróságon lelövi őket. Az ügyvéd, akit Matthew McConaughey alakít, a védőbeszédben újra felidézi a történteket, majd az esküdtszék felé fordulva azt mondja, és most képzeljék el, hogy az apa egy fehér férfi. Nos igen, a dolgok más kontextusba való helyezése egy teljesen új helyzetet teremt. Nagyjából így voltam a Kihézettekkel is.Vannak azonban olyanok, akikben megtalálható ez a gomba, szomjaznak is a vérre, mégis képesek emberként viselkedni, éreznek, gondolkodnak, mi több, átlagon felüli intelligenciával rendelkeznek. És most képzeljük el, hogy ők gyerekek. Szerintem ez már önmagában egy egészen eredeti és megnézésre érdemes ötlet, amit a film készítői nem cáfoltak meg.
Elismerem, a filmtörténet csak úgy hemzseg a gonosz gyerekektől, vannak köztük – látszólag – kifejezetten kedvesek és aranyosak is, de én mégis azt mondom, ez most más. Mindez leginkább a Melanie nevű kislányt alakító Sennia Nanuának köszönhető. Melanie egy ilyen katonai bázison él szigorú biztonsági intézkedések között lényegében egy tömlöcben. Reggelente felveszi a szép ruháját, beül egy kerekesszékbe, majd várja, hogy állig felfegyverzett katonák egy ugyancsak tömlöcszerű tanterembe vigyék. Mivel Melanie és társai agya jelenthetik a megoldást, nagyon fontos, hogy folyamatosan stimulálva legyenek, és azt kell mondjam, a kis lurkók szinte isszák a gyönyörűséges Helen Justineau (Gemma Arterton) tanító néni szavait, ha már a vérével nem tehetik ugyanezt. Szó szerint lebilincselő az előadás. A felnőttek egy kenőccsel fedik el a testszagot. A katonák vezetője, a marcona Eddie Parks őrmester (Paddy Considine), aki legszívesebb most azonnal halomra lőné a kis genyókat, ha Dr. Caroline Caldwell (Glenn Close) kutatásaihoz nem – első körben – élve kellenének. Mikor a zombik lerohanják a támaszpontot, hőseinknek menekülniük kell. A páncélautó találatot kap, gyalog kell folytatniuk. A legközelebbi biztonságos kolóniáig zombihegyeken és zombivölgyeken át vezet az út, de szerencsére velük van Melanie, akit az élőhalottak nem bántanak, így bármikor le lehet küldeni a boltba tejért és kenyérért. Melanie fokozatosan eszmél rá, hogy se nem a betegség, se nem a gyógyszer, hanem egy érző, gondolkodó lény – kisebb hibákkal ugyan -, akinek ugyanannyi joga van az élethez, mint a többieknek, ezért drasztikus lépésre szánja el magát.
A gyerekekre leginkább úgy tekintünk, mint a jövő zálogaira, az utódainkra, akiket féltünk és óvunk, akiknek átadhatjuk minden tudásunk és tapasztalatunk, akik majd egy szebb és boldogabb világot hoznak el. Ehhez képest az angyalarcú Melanie valahányszor elmosolyodik és/vagy megszólal a maga bájos és értelmes módján, a hideg futkos végig a hátunkon. Pontosan tudjuk, hogy ő egy vérengző fenevad, aki pillanatok alatt széttrancsíroz bárkit, hiszen ebből ízelítőt is kaptunk. De nem csak Sennia Nanua tudja a dolgát, hanem színésztársai is, valamint a saját bestsellerét vászonra adaptáló Mike Carey és Colm McCarthy is, akiről az ember egy pillanatig nem gondolná, hogy eddig csak rövidfilmeket rendezett.
A valódi tartalommal bíró cselekmény atmoszférája és látványvilága magáért beszél, a Kiéhezettek egy olyan zombifilm, ahol a borzongás mellé morális kérdéseket, súlyos gondolatokat és egy egészen különleges élményt kapunk. Nem olvastam a regényt és a folytatásokat sem, és férfiasan bevallom, még csak zombirajongó sem vagyok, de nagyon remélem, hogy hamarosan újra találkozunk a moziban. A filmet szinkronosan és eredeti nyelven, feliratozva is megnézhetjük.
