Inferno, rendező: Ron Howard, szereplők: Tom Hanks, Felicity Jones, Ben Foster, Irrfan Kahn, amerikai-japán-török-magyar misztikus thriller, 121 perc, 2016. (16)
…hagyj fel minden reménnyel!
Robert Langdon professzor szokásos városnéző programjait ezúttal is rejtélyes és kevésbé rejtélyes halálesetek szakítják félbe, a versenyfutás oka ezúttal egy vírus, a helyes megfejtéshez pedig nem árt ismerni Dante életét és munkásságát.
Megmondom őszintén, ha már választanom kell, én a milliárdosból az unatkozót szeretem jobban, mert ártalmatlan. Csóválom a fejem, amikor tilosban parkol és jót röhögök, amikor ugyanezt az autót rommá töri. Mindig tudom, hogy éppen mit csinál, mert ha nem posztolja, vagy nem adja el a bulvárnak élete legfontosabb pillanatait, akkor megteszik helyette mások. Sokkal veszélyesebbek azok a milliárdosok, akik nem unatkoznak, hanem állandóan tenni akarnak valamit azért a világért, amelyik gazdaggá tette őket. És ha közben rájönnek, hogy ezt a gazdagságot csak maguknak köszönhetik és a világ semmit nem érdemel (sőt), ráadásul még a vírusokhoz is egész jól értenek, na, az gáz.
Bertrand Zobrist (Ben Foster) egy ilyen milliárdos, nem csoda, hogy a WHO szeretné őt is és a vírusát is begyűjteni, de legalább az utóbbit. És hogy miként kerül a képbe a szimbólumkutató Robert Langdon (Tom Hanks)? Csak a Zobrist által feladott rejtvény megfejtésével menekülhet meg az emberiség. Ehhez nem csak Dante Alighieri Isteni színjátékának alapos ismeretére van szükség, hanem ismerni kell magát a szerzőt is, életének (és halálának) fontosabb állomásaival egyetemben. Ebben pedig Langdon a legjobb. Vagyis csak lenne, ha legutolsó bostoni emléke után nem egy firenzei kórházban térne magához erős fejvájással és emlékezetkieséssel, miután valaki rálőtt. A rejtélymániás doktornő, Sienna Brooks (Felicity Jones) lesz a segítségére, aki együtt menekül vele a csendőrnőnek beöltözött bérgyilkos, egy titkos szervezet és a WHO elől Firenzétől Isztambulig a Keleti Pályaudvaron és a közelmúltban végleg bezárt ferihegyi 1-es terminálon keresztül.
Az előző két részhez hasonlóan a furcsa frizurájú professzor ismét egy szépséges fiatal színésznő oldalán rohanja végig az egész filmet, ezúttal a kieső emlékei között kutatva. A szimbólumok megfejtésén és az akción van a lényeg, az emberiség elpusztítására és/vagy egy félelmetes titok megőrzésére tett – újabb – kísérlet és a kiváltó ok csak ürügy. Ennek lett most az áldozata a túlnépesedés és a környezetszennyezés. Ha a lakosságot megtizedelő pestis közvetett módon hozzájárult a reneszánszhoz, akkor egy vírus okozta világméretű járvány túlélői miért is ne élhetnének boldogan, harmóniában a természettel. És ha már reneszánsz, miért ne lehetne ennek a csodálatos és termékeny korszaknak az alkotásai között elrejteni a megfejtést és miért ne végezhetné az emberiség egy jelentős része az Isteni színjáték Poklához hasonlóan. A halálom a vászonról való kibeszélés. Adott egy professzor és egy doktornő, akit gyerekkorában zseninek tartottak. Egymásra néznek, egymáshoz beszélnek, de igazából minden szavuk hozzánk szól, hiszen pontosan tudják, hogy a másik is tudja, amit mondani akarnak. Nekünk magyaráznak, hogy két rohanás között ne unatkozzunk. Kedves.
A világ könyvolvasó és filmnéző részét három nagy csoportra lehet osztani: a könyv jó, a film rossz, a könyv rossz, a film jó, a könyv és a film is rossz. Az Amazonas mentén él a civilizációtól távol egy indián törzs, ők egy forgatócsoport révén jutottak hozzá, szerintük a könyv és a film is jó, de olyan kevesen vannak, hogy véleményük nem számottevő. Hogy én melyikbe tartozóm? Fejtsétek meg.
Tom Hanks Budapest utcáit járva a Pokolban érzi magát. Megcsonkított fák, rosszul öltözött emberek, füstölő metró, piszok és káosz mindenhol. Aztán kiderül, hogy ez csak egy látomás. Nekünk meg itt marad a valóság.
