„Marlon Brando pedig megállás nélkül zabált” – Brian Cox interjú


Brian Cox Fotó: Bornemissza Péter

A 70 éves Brian Cox több mint 200 filmben szerepelt a fél évszázados filmes pályafutása során. Anthony Hopkins előtt elsőként keltette életre Hannibal Lecktort Az embervadászban, mely a jobbnál jobb szerepek iránti rettenthetetlen étvágyát csak fokozta. Így olyan hollywoodi szuperprodukciókban láthattuk az elmúlt évtizedekben, mint a Bourne-filmek főkolomposa, a mutánsok rémálma az X-men 2-ben, a véreskezű Agamemnon a CGI erődemonstrációjának tartott Trójában vagy a Red, melyben a szépséges Helen Mirrennek csapta a szelet bérgyilkos módjára. Az Emmy-díjas színész többek között elárulta a díjak csak viccet csinálnak a szakmából, hogy a mozi felé való irányultság a nyugati országok rákfenéje, a fiatal Brian Cox elégedett lenne az időskori önmagával, az okát Anglia elhagyásának és Marlon Brandot imitálva bemutatta miért nem volt ő valódi „csillag”.

 

Brian Cox Fotó: Bornemissza Péter
Brian Cox
Fotó: Bornemissza Péter

A minőségi színészet iránti elkötelezettségét és rajongását mi sem mutatja jobban, minthogy az Edelényi János által rendezett Jutalomjáték című filmben vállalt főszerepet, melynek kapcsán interjút adott nekünk.

  1. A Jutalomjáték főszereplője egy kiállhatatlan, ám érző szívű kiöregedett színművész, aki fél az elmúlástól és a feledéstől. Ön szerint is a művész addig él, amíg színpadon áll?

Vagy addig játszik, amíg él! A színészek többnyire munka közben halnak meg.. Ezzel kapcsolatban meghatározó élményem volt, amikor nemrégiben jártam egy színészeknek fenntartott öregek otthonában. Ezelőtt hasonló helyen még nem fordultam meg, és mindaz, amit ott megtapasztaltam vegyes érzelmekkel töltött el. Ezek az idős színészek annyi izgalmas saját kis történettel rendelkeznek, amennyi az egész Hilton Hotelt képes lenne megtölteni, számukra ezek a sztorik jelentik az életet az otthon falain belül.

  1. Ritkán láthatjuk, hogy egy színész méltó módon fejezze be a pályáját, a valós életben találkozhatunk igazi Michael Gifforddokkal?

Ron Lea, John Gielgud, Ralph Richardson, Peter O’ Toole, Richard Harris színészekkel, akiket a szakmában legendaként tartanak számon, volt alkalmam együtt dolgozni a színházi munkáim során. Ez idő alatt sok mindent magamba szívtam belőlük, melyeket Gifford karakterének megformálásán keresztül most megpróbáltam továbbadni a közönség számára. Ezeket a színész óriásokat a „viktoriánus” korban ragadt gondolkodásmóddal szokták azonosítani az emberek. Az angol színjátszás régebbi tradícióit képviselik, akiknek az életükhöz szorosan hozzá tartozott a hatalmas, gyönyörű ház, és a látványos, gondozott kert. Mivel ismertem őket, így tudtam honnan is merítsek ihletet a szerep megformálása közben, hiszen Sir Michael is pontosan ilyen figura.

  1. Sir Michael és Dorottya közös nevezőjét a színház iránti szeretetük és tiszteletük képezi. A mai, fiatalabb színészgenerációban ez a szakma gyökerei iránti alázat meg van, amely az ön korosztályát jellemzi?

Úgy gondolom igen. 24 éves koromtól kezdve felváltva tanítottam, játszottam, tanítottam, játszottam, közben azt figyeltem meg, hogy a mai fiatalabb generációban a szakma iránti lelkesedés és szeretet ugyanúgy ott munkálkodik. A színészetben, mint hivatásban nem szabad elfelejteni, hogy életed végéig tanulsz, tulajdonképpen az egész élet egy nagy tapasztalási ív, a diákok azonban gyakran türelmetlenek és félbe hagyják ezt a sírig tartó folyamatot, holott tisztában kellene lenniük a fontosságával.

Jelenleg ez a mesterség nagy támadást szenved el a celebritást középpontba helyező gondolkodásmódnak köszönhetően. Belehajtják a fiatalokat a sikerbe és a hírnévbe, miközben meg kell hozniuk a saját döntéseiket a munkájuk mélységéről illetve minőségéről. Az én időmben, amikor valaki színészpályára lépett olyan volt, mint inas tanonccá válni, aki a mesterséget hosszú éveken keresztül tanulta- én még a mai napig tanulom -, ezzel is bizonyítva az alázatát. Az alapokat a karriered kezdeti időszaka alatt sajátítod el, manapság viszont arra biztatják az ifjabbakat, hogy csak ugorják át ezt a folyamatot, és ekkor csöppennek bele abba a bizonyos „mennyországba”. Sok csapdát rejteget ez az út a számukra, főleg Amerikában. Az eredeti szerelmem a mozi volt, de a színházban lestem el a szakma fortélyait. Nyugaton nehezebb helyzetben van az új generáció, mert bár vannak kiváló oktatási intézményeik, ez a színházi stáció, ami számomra megadatott, nekik kimarad. Közvetlenül a TV-ben, mozifilmekben kezdik a karrierjüket, holott igazán ezt a hivatást a színpadon lehet elsajátítani.

jutalomjatek-002Úgy érzem a mozi felé való orientáció leginkább a nyugati országok rákfenéje. Moszkvában például összesen 80 darab színház üzemel, itt a színészekben még tetten érhetők a színházból fakadó gyökereik. Sajnos Amerikában nem ez a tendencia figyelhető meg, ahogy most már Angliában sem. Nagy-Britanniában problémát okoz az államilag támogatott oktatás hiánya, a tanulás kiváltsága elkezdett osztály privilégiummá válni, így aki megengedheti magának anyagilag, az színésszé válhat, de ezáltal rengeteg tehetséget megfosztottak ennek lehetőségétől.

  1. A The Big Issue-nak adott interjúban elárulta, hogy fiatalkorában volt egy látomása arról, akivé válni szeretne. Az ifjú Brian Cox büszke lenne a 70 éves önmagára?

Még mindig dolgozom rajta. (nevet) Azt hiszem a fiatal Brian Cox azt mondaná: minden a tervek szerint alakul. Nagyon szoros kapcsolatban vagyok a fiatalkori énemmel, de ami ennél is fontosabb, a fiatal Brian Cox hozzám való kapcsolata is nagyon erős. Szegény családból származom, édesapám nyolc éves koromban meghalt, majd édesanyám egy komoly idegösszeroppanást kapott, gyakorlatilag szülők nélkül nőttem föl. Amikor a színészmesterséget elkezdtem, egy hosszú folyosót képzeltem el magam előtt: nem azt céloztam meg, hogy hirtelen sikeres legyek, tudtam, lépésről lépésre kell haladnom ezen a hosszú úton és eljutnom a jelenemig. Most 70 évesen a következő 30 évet kell ily módon megcéloznom. Mindenesetre rendjén mennek a dolgok.

  1. A BAFTA a legjobb filmszínész díjára jelölte a Jutalomjátékban nyújtott alakításáért. Karakterét az elismerések már nem hozzák lázba. Ön mennyire tartja fontosnak ezeket, például Oscar-díjra vágyik?

A karrierem kezdetén jó érzéssel töltött el egy-egy díj bezsebelése, de idősebb koromra már nem foglalkoztatnak. Tulajdonképpen minden szegmensben értékeltek már, Emmy-díjat is nyertem. De úgy gondolom, hogy manapság ezek a „trófeák”, ahogy az Oscar is nem számítanak olyan rangos vállveregetésnek, mint anno. Manapság kontrollálatlanul osztogatják ezeket, nem a színészi kvalitások minősége után ítélik őket oda, ezzel pont magából a szakmából csinálva viccet.

  1. Helen Mirren szerint, akivel együtt játszott a Redben, a színészek mind ugyanahhoz a törzshöz tartoznak, mindegy honnan jönnek, van egy titkos nyelvük, amely hídként szolgál a kulturális különbségeik között. Ön miként élte meg a Jutalomjáték kulturális sokszínűségét? Okozott valamilyen problémát?

Ez abszolút így van. Amikor 15 évesen először besétáltam egy színházba éreztem, hogy most érkeztem haza, mivel a színészek között van egyfajta erős kapocs és kötés. Ez tudatosult bennem akkor is, amikor a ’80-as években Moszkvában tanítottam Vladimir Mashkov orosz színészt. A mai napig fogalmam sincs róla, akkor és ott milyen nyelven beszélgettünk az órákon, mert nem angol és nem orosz volt, de mint színészeknek, mégis akadt valamilyen közös dialektusunk, így effektíve nem számított miként szóltunk egymáshoz. Éppen ebből fakadóan az eltérő nemzetiségű stáb egy percig sem okozott különösebb problémát, mindez természetesen hatott számomra.

  1. Színházi darabokban, TV-s projektekben és mozifilmekben is szerepeket vállal, Glenn Close szerint manapság sokkalta hálásabb feladat sorozatban szerepelni, mint mozifilmben. Egyetért ezzel?

Maguk a televíziós sorozatok is a filmekből indulnak ki, a különbség, hogy a mozifilmeket körbelengi egyfajta elitista attitűd, ráadásul egy egész estés alkotás bemutatásánál mindig fontos szempont a konkurencia kiszorítása. Kétség sem fér hozzá, a szériák színészi szempontból jóval szélesebb körű lehetőséget biztosítanak, hiszen több idő van fölépíteni és kibontakoztatni egy-egy karaktert. Kifejezetten szeretek TV-s produkciókban dolgozni, a ’90-es években is ezért hagytam el az Egyesült Királyságot és mentem Amerikába, mert akkoriban az angol televíziózáson egy erőteljes minőségi romlás volt tetten érhető. Sőt, voltak idők, amikor a színészek le is nézték a TV-s munkákat! De ez szerencsére napjainkra megváltozott, aminek az oka a kiváló forgatókönyvek, jelenleg a sorozatok büszkélkedhetnek a legjobb szkriptekkel.

Brian Cox Fotó: Bornemissza Péter
Brian Cox
Fotó: Bornemissza Péter
  1. Kedvenc magyar filmje van? Esetleg Magyar író tollából származó színdarab?

Jancsó Miklós Csillagosok, katonák (1967) című művét nagyra tartom, de sajnos magyar drámaírót nem ismerek. Szégyen, hogy a klasszikusokon, mint Csehovon, Ibsenen, Havelen kívül különösebben sem Amerikában sem Angliában nem fordítanak drámákat, amely tulajdonképpen a globalizáció világának a negatív hatásaként tudható be. Ráadásul hazai darabokból is annyira elvannak eresztve a különböző országok, hogy egész egyszerűen az átvételükre már nem futja tőlük.

Itt volt a brexit, amit személy szerint sem én sem a nemzetem nem szavazott meg, kizárólag azok a déli hülyék voksolták ki magukat az Európai Unióból. Ebből is látszik, hogy a kulturális sokszínűség iránti nyitottság eltűnőben van a világunkból.

  1. Egy 2013-as interjúban Marlon Brando A rakparton (On the Waterfront, 1954) című filmjét nevezte meg az újra és újra tudom nézni kategóriában. 2016-ban a megosztó színészlegendát kelti életre az Elizabeth, Michael and Marlon TV-filmben. Mit gondol a szenvedélyesnek, de a szakmán belül kívülállónak tartott Brando miért nem találta a helyét Hollywoodban?

8 éves koromtól kezdve bolondulok Brando-ért, amikor megláttam őt az On the Waterforntban, az egy reveleációval ért fel számomra. Ebben az alakítása egyszerre poétikus, dramatikus és költői. Nagyon fontos a színészeknél, hogy a maszkulin és a feminin energiák megfelelő arányban legyenek, ez benne megvolt. Alapvetően nagyon tragikus figuraként lehetne leírni, aki szenvedéllyel viszonyult a hivatásához. Ugyanakkor a szakmának a validitását mégsem értette meg, ez részben az amerikai kultúrában gyökerezett, amely brutalizálta őt. Elképesztő ösztönből fakadó tehetséggel rendelkezett, de a hollywoodi rendszerben mégsem találta a helyét. A családi története is megrendítő história, gyerekkorától fogva hatalmas nyomás nehezedett rá, úgy érezte folyamatosan meg kell nevettetnie az alkoholista édesanyját, hátha akkor nem fog annyit inni. Gyakorlatilag reggel 10 órától kezdve bolondozott.

Mindig is nagy álmom volt, hogy egyszemélyes showt csinálhassak Brando-ról. Amikor megkérdezik tőlem, kik is az én személyes hőseim, akkor két nevet szoktam megemlíteni: Marlon Brando-t és Spencer Tracy-t. Tracy úgy gondolta, egy férfinak nem megfelelő hivatás a színészmesterség, gyakorta napokig ivott a fürdőkádban fekve, míg Brando pedig megállás nélkül zabált. Nem értették meg, hogy a színészetnek van egy papi perspektívája is, melynek köszönhetően önmagadon felül sokkal több mindent közvetítesz az emberek felé, új szintet képviselsz általa. Mind a ketten úgy gondolták, a színészet nem másról, mint az egóról szól, így ennek az útvesztőjében elvesztek, hiszen kamerák elé vagy színpadra állni, pontosan ennek az ellenkezőjéről szól, a freudi értelemben vett Id, az ösztön-én kapcsolatáról. Ha mindezt megértik, akkor boldogabb emberként élhettek volna.

Brian Cox legközelebb A nagy dobás rendezője, Adam McKay dirigálta sorozatban, az Utódokban bukkan fel. Az HBO-n 2018. június 4-én startoló széria a világ egyik legnagyobb média- és szórakoztatóipari vállalatcsoportjának tulajdonosaira, a Roy családra – Logan Roy és négy gyermeke – fókuszál, miközben a jövőbeni életüket tervezgetik a keménykezű, idős apjuk (Cox) visszavonulása után. McKay szerint mindez egy olyan családi drámát eredményez majd, ami kiemeli a műfajból a sorozatot:

Az Utódlás valójában egy család története. Ennek van egy tragikus oldala is: ahogyan az óriási vagyon és hatalom eltorzítja a családot és sérüléseket okoz. A sorozat karaktereit különleges, fanyar humorral és érzéssel rajzolták meg, és a Roy család ettől, illetve a parádés szereplőgárdának köszönhetően emelkedik ki a számos családi drámasorozat közül.

Az interjút a thescreen.hu munkatársaival közösen készítettük.

 

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Harmadik típusú találkozások Zsigmond Vilmossal
Következő cikk Trainspotting 1:2