Alelnök – kritika


Alelnök (Vice), rendező: Adam McKay, szerepők: Christian Bale, Amy Adams, Steve Carell, Sam Rockwell, Alison Pill, Eddie Marsan, amerikai életrajzi film, vígjáték, dráma, 132 perc, 2018 (16)

Belebukni a történelembe

A politikai szatírák mindig jól sülnek el, pláne, ha a humor oltárán fel tudják áldozni az alkotók az objektivitás kényszerességét vagy a mindenkinek megfelelni akaró tényszerű tálalásmódot. Azonban McKay esetében sajnos a film készítése közben sem sikerült eldönteni, hogy ez a Dick Cheney biopic most egy bitang erős tényfeltáró doku lesz vagy egy humorra alapozó, könnyed vígjáték rengeteg önreflexióval és mókás gegekkel. A remek színészek ellenére így egy erős közepes lett.

Aki ismeri McKay korábbi műveit (A nagy dobás, Pancser Police, A híres – Ron Burgundy legendája), tudja, mennyire jó az abszurd jelenetek megírásában és a váratlan fricskák humorbombaként való beszórásában az egyébként komoly jelenetekbe. A Cheney-ről szóló film is egy hasonló koncepciót próbál meg követni, így már a bevezető feliratból sejthetjük – „a történelem legtitokzatosabb vezetője, de mi kurvára megtettünk mindent” -, hogy ez nem egy szokványos sikertörténet lesz. Azonban az arányok elsiklottak egymás mellett és a dráma nem mindig passzolt a rákontrázott humorral, ráadásul kevés is volt belőlük.

Dick Cheney George W. Bush mellett volt az USA 46. alelnöke, akiről lehetett tudni, hogy annak ellenére, hogy nagyon keveset szerepel a médiában, nagyon nagy befolyásoló szerepe volt a Fehér Házban. Olyan döntéseket vett a saját kezébe, amit ügyvédi jóváhagyással, teljesen legitim módon átvett az elnök kezéből, ezáltal bár tettei megosztóak voltak, a kiskaput mindig megtalálta. Cheney ideje alatt kezdődött meg az iraki háború, ekkor alakult meg az ISIS, és hihetetlen módon megszaporodtak a terrortámadások és a különböző terrorista sejtek megszületése is, ami a mai napig is tart. Emiatt a közelmúltbeli események miatt igen nehéz indulatok nélkül, elfogulatlanul valakinek ábrázolnia a döntéseit, ráadásul hitelesen. McKay-nek sem sikerült. Cheney kicsapongásait remekül ábrázolja a film, majd azt is, ahogy felesége, Lynee próbálja őt helyrerázni, esetlenségét és emberi oldalát is megláthatjuk, mikor épp lánya másságát kell lereagálnia vagy épp a műtőasztalon fekszik, egyébként minden más esetben egy lebuktató dokumentumfilmmel van dolgunk némi fricskával vegyítve, ami csak azért lett az egyes jelenetekbe beletolva, hogy oldja és változatossá tegye a monoton cselekményeket. Bemutatja, hogy fókuszcsoportokkal és a közvélemény vizsgálatával hogyan manipulálták a média segítségével az embereket és hitették el velük, hogy Irak ellen harcba szállni igen is jó dolog, de mindemellett még láthattuk olyan ténykedéseit is az alelnöknek (civilek e-mailjeinek figyelése, telefonok lehallgatása), amiről azóta egyértelműen meg lett állapítva, hogy személyiségi jogokat sért és számtalan dokumentum film is készült erről az esetről, mivel a lehallgatások a későbbiekben tovább folytatódtak (Citizenfour). Egyébként rengeteg az ál-archív felvétel és a gondosan rekonstruált jelenetek, melyet Bale-el vettek fel, így technikailag nagyon összeszedett és pontos korrajzot kaptunk.

A színészek természetesen hibátlanok, bár a jelölést kapott, method acting mester Christian Bale tökéletesen utánozta a volt alelnök gesztusait, mimikáját, sajnos nem az ő hibája, de csak egy eszköz volt, hogy ezt a filmet el lehessen készíteni. A rengeteg szuper mellékszereplő, leginkább Amy Adams, mint Cheney felesége sokkal több információt hordoz magában, hogy az évek során miért lett ő is hataloméhes és miért alakult ki benne az a vágy, hogy egyenrangú féllé válhasson férje mellett, mindemellett sokkal empatikusabb és racionálisabb személyiség volt, mint maga Dick Cheney. Sajnos ilyen árnyalt tulajdonságrendszer Christian Bale karakteréről nem mondható el. Tény, hogy keveset beszélt maga az alelnök is, azonban tettei inkább kényszeresek voltak, mintsem önálló döntések. A felesége miatt tette le az italt, a családja miatt kapta össze magát és ment Washingtonba gyakornoknak, itt megismerte Donald Rumsfeldet (Steve Carell), akinek a szárnya alatt kitanulta a „szakmát”, de leginkább itt is önös érdekei vezérelték. Majd kialakította bizalmi körét, nagyvállalatok ügyeit intézte, maga is egynek a vezetője lett, majd jött a fiatal George W. Bush (Sam Rockwell szintén fantasztikusan maszkírozva), aki őt akarta maga mellé alelnöknek. Egyébként Bush karaktere szinte jelen sincs a filmben, de nem ez volt a gond, hanem az ő megjelenítése is visszás érzéseket kelthet a nézőben a hanyag modorával és fiatalkori botlásainak kihangsúlyozásával. Így Cheney-ről hiába próbálták meg lerántani a leplet, hogy megértsük mit miért tett, sajnos nem sikerült, mert mindent a hataloméhségre sem lehet ám fogni.

 

Cheney karaktere hiába kap felszólalási lehetőséget a végén, illetve kissé erőltetett módon a stáblista után – így érdemes maradni még kicsit – a fókuszcsoport is értékelni próbálja a filmet, azonban egy egyszernézős középkategóriás filmen kívül sajnos nem kapunk túl sokat, mivel Cheney-t sajnos most sem sikerült jobban megismernünk, a bemutatott politikai játszmákat pedig már betéve tudjuk mi, magyarok is. Az Oscar-szereplése természetesen a téma miatt kötelező, de a nyolc jelölésből egyedül Amy Adams érdemelné meg a díjat, mert ő valóban hibátlan volt.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A 11. évaddal véget ér a Modern család
Következő cikk A Trónok harca sztárja egy reklám kedvéért kisbabaként cipelt ismeretlen embereket