Fekete tükör (Black Mirror) 1. évad – kritika

Fekete Tükör (Black Mirror), készítő: Charlie Brooker, színes, angol sci-fi és drámasorozat, 60 perc, 3 évad, 2011-

A kritikus társadalom kritikája

Ha szeretnéd látni ahogy egy politikus közösül egy sertéssel, akkor itt megkapod. Első blikkre talán sokan bólogatnak és azonnal vizionálják a cselekménysort, a Fekete tükör (Black Mirror) azonban ezt meg is teszi, mert a sorozat lényege, hogy  pontosan ebbe az álszentségbe nyúl bele és teljesíti az emberek „kívánságát” a történeteivel, úgy hogy közben nem ismer tabukat semmiben. A sorozat alternatív valóságai nagyon hasonlítanak a jelen világra, amiben az egyetlen különbség általában az, hogy a műszaki tudomány pár lépcsőfokkal előrébb jár, de abszolút olyan szinten, aminek megvalósulása teljesen elképzelhető. A készítő, Charlie Brooker, felvetette azt a kérdést, hogy ha a technológia egy drog – már pedig az – akkor mik a mellékhatásai?

A Black Mirror egy antológia sorozat, ami 2011-ben startolt és összesen hét rész készült belőle. Ezek mind teljesen különálló, kb egy órás történetek, amik egyáltalán nem kapcsolódnak egymásoz (színészileg sem) és teljesen külön értelmezendőek. Olyan, mint egy vizuális novellás-kötet. A kisebb szünet után a Netfix elénk vágott hat újabb részt és szerencsére semmit nem változtattak az alapkoncepción. A sztorik egy alternatív valóságban játszódnak, amik néha talán távoli jövőnek tűnnek, néha szinte a jelennek; a lényeg viszont ugyanaz marad, mégpedig hogy hogyan reagálunk a technikára akár társadalmi, akár individuális szinten. Egy percig sem állítja be a fejlődést problémának, mint egy megkeseredett, vidéki nagymama, hanem inkább továbbgondol és szituációkat vázol a néző elé.

A Black Mirror címe a fekete kijelzőkre utal, amikben váratlanul visszatükröződik az ember arca miután kikapcsolja azokat. Legyen ez a TV, a laptop vagy a mobiltelefon. Ezek az eszközök egész nap történeteket mondanak, mutatnak, olvasod, nézed rajta hogy mik történnek, majd kikapcsolod őket és máris saját magad tükröződsz vissza a monitorban. Mondanánk, hogy görbe tükröt tart elénk a sorozat, de az az igazság, hogy ebben a tükörben semmi görbeség nincs; olyan színtiszta, hogy az már félelmetes. Kevesen képesek ilyen minőségű társadalomkritikát készíteni, amiben minden túlzásnak tűnik, azonban belegondolva egy cseppet sem az. A világ, amiben azon múlik a társadalmi megítélésünk, a munkalehetőségeink, hogy vadidegen emberek hogyan pontoznak minket a külső jegyeink alapján elég aktuális. Minden eltúlzottnak tűnő történet alapjait már régen lerakta ez a kor. Az elkapcsolhatatlan reklámok, a virtuális térben való létezés. A valóságshow-k, a tehetségkutatók, amikben bárki lemegy kutyába a hírnévért, a kommentek, amikben ítélkezünk, ez mind mind itt van. Ezeket görgeti tovább a Black Mirror. Felveti, hogy mi lenne akkor, ha a „dögölj meg” kommentek valósággá válnának és valóban kivégeznék azokat az embereket és ebből egyenes jön a kérdés, hogy mi történik akkor, ha mindezért felelősséget kell vállalnunk. Olyan mintha a sorozat sértegetni próbálna miket, pedig valójában csak tényeket közöl. A technológiai fejlettség az egyetlen fikció benne, az emberi reakciók azonban végig valóságosak.
Bemutatja milyen lenne, ha be lennénk oltva a gyűlöletre egy olyan népcsoporttal szemben, akiket nem látunk a saját valójukban, viszont politikailag engedélyezett a kiirtásuk. Ráadásul mindeközben nem kapunk egyetemes igazságokat, csak egyéni drámákat; és hiába egyértelmű minden szava, minden gondolata és mozzanata, attól még borzasztóan nehéz. Mint a második évadban annak az anyának, aki visszakapja a halálos balesetet szenvedett férjét azáltal, hogy alkotnak egy robotot, aminek minden mozdulata emberi és külsőre 100%-ig megegyezik az elhunyt férfival és az internetes videói, képei, írásai alapján megalkották a személyiségét is, ami ugyanúgy beszél, ugyanúgy gondolkodik, ugyanúgy reagál, azonban valljuk be: mégsem ugyanaz. Az első évadban bemutatott rész, ami annyiban volt fikció, hogy az emberekbe volt ültetve egy piciny chip, ami által képesek voltak bármire pontosan visszaemlékezni, jeleneteket visszajátszani az életükből, sőt akár a tévére is rácsatlakozhattak és megmutathatták másnak is az emlékeit. Olyan fantasztikusnak tűnt elsőre, hiszen mennyi jó dolgot felejtünk el, mennyi emléket osztanánk meg szívesen a másikkal, azonban megint itt a de, amit képesek vagyunk figyelmen kívül hagyni, hogy mi van azokkal a negatív emlékekkel amik ugyanolyan kötelező dokumentációk lesznek és törölhetetlenek, pedig legszívesebben felejtenénk.

A Black Mirrornak tényleg nem a technológiával van a gondja, itt az csak egy kellék a díszletben, de pontosan rámutat, hogy mi is az irány, ahova tartunk. Egy robot persze hogy képes az érzelemmentességre, viszont az ember képtelen nem emberien viselkedni és talán még ezzel sem volna gond, de az idillt el kell felejteni, mert az ember esendő és aminek van pozitív oldala, annak mindig lesz negatív is. Minden történet egy metafora a hibáinkról, a veszélyes vágyainkról, amiket beteljesíteni igyekszünk és amiknek az eljövetelét várjuk, a következményeit viszont abszolút figyelmen kívül hagyjuk.

A Black Mirror úgy okos, hogy egy percet sem okoskodik, miközben a képi világ lenyűgöző, a díszlet minden részlete átgondolt és kidolgozott. A hangulatot a szokásos brit megbízhatóság diktálta, ami lélegzetelállító; a képek, a színek mind tökéletesen vannak megkoreografálva. A színészek közül nagyon ritkán tűnnek fel ismert arcok (Jon Hamm, Michael Kelly, Domhnall Gleeson, Jerome Flynn), de alapvetően ismeretlenekkel van dolgunk, ami képes még közelebb hozni a történeteket.

A Black Mirror a legtartalmasabb tartalom, amivel sorozatban találkozni. Nagyon eredeti és borzasztóan könnyeden mutatja be a legsúlyosabb témákat. A közönség imádja, így nem csoda, hogy már berendeltek még 12 részt. A Black Mirror jövője már éppen zajlik, abban élünk és minden történet szereplői mi magunk vagyunk. Ez a tükör azt mutatja ami van és ez minden fikciónál félelmetesebb.

Hozzászólások

hozzászólás