A kórus, rendező: Nicholas Hytner, író: Alan Bennett és Stephen Beresford, szereplők: Ralph Fiennes, Roger Allam, Emily Fairn, Jacob Dudman, Alun Armstrong, Simon Russell Beale, Mark Addy, angol történelmi dráma, 112 perc, 2025 (16)
Háborúellenes film, de mi végre?
A kórus olyan, mint egy sajtos pogácsa valamelyik áruházlánc pékségéből. Alapvetően ízre jó, nem lehet az embernek mélyreható kifogása ellene, és ha nem vágysz tartalmasabb étkezésre, akkor képes kielégíteni az igényeidet, persze ha azok nincsenek túl magasan. 
1916-ot írunk, az I. világháború kellős közepén a yorkshire-i Ramsden lakossága megcsappan, hiszen egyre több férfit hívnak be katonának. A front apokaliptikus emberdarálójáról szóló hírek még nem rendítették meg a társadalom militarizmusba vetett hitét, igaz, egyre többen kar vagy láb nélkül, esetleg lelkileg megnyomorodva, önmaguk árnyékaként térnek vissza a frontról. A kisváros kórusának szintén megfogyatkozik a létszáma, ezért a tagság kénytelen fiatalokat is sorai közé emelni. Ám egy napon nem más kapja meg behívóját, mint maga a kórusvezető, ezért a vezetőség, élén a helyi malom tulajdonosával és egyben a kórus mecénásával, Alderman Bernard Duxbury-vel (Roger Allam) kénytelen új művészeti vezetőt felfogadni.
Meg is találják a szabad szellemű, Németországból hazaérkezett (ezért mondjuk kissé gyanús), de remek muzikalitással megáldott Dr. Henry Guthrie (Ralph Fiennes) személyében. Guthrie igazi Keating professzorként rázza fel az oratóriumok vallásos konzervativizmusába merevedett álmos közösséget. Nem rest kortárs darabot választani előadásra, sőt, avantgárd módon át is szerkeszti a művet, hogy az jobban az akkori közállapotra reflektáljon: a katonák szenvedésére, a háború céltalanságára és borzalmaira.
Alapvetően érdekfeszítő A kórus karakterekhez való hozzáállása, Guthrie-t egy progresszív humanista személyiségnek mutatja, aki a saját árnyalt meggyőződését és lázadását nem barikádok tetején szónokolva, hanem szolidan, a saját szerény eszközeivel akarja kifejezni. Nem ért egyet a nagy nacionalista összeborulással, hiszen évekig Németországban élt, ahol a saját bevallása szerint virágzó kultúrával találkozott, így veszteségnek éli meg, amikor kénytelen hazájába visszatérni. A film egyik emlékezetes pontja, amikor egy újságos fiú betör a kórus próbájára, hogy elújságolja, hány német katonát sikerült megölni egy tengeri ütközetben, erre a kórus tagjai üdvrivalgásban törnek ki, és énekelni kezdik a God Save the Queen-t. Guthiere csöndben megrendül, majd a próba későbbi részén csípősen megjegyzi: bárcsak az oratóriumot énekelnék olyan elánnal mint a himnuszt.
Azonban a többi karakter sem egyszerűsödik le begyöpösödött konzervatívnak, habár ilyen jellegű ábrázolás is akad azért a filmben, leginkább az enyhén karikatúraszerű öreg nénik képében. Szinte mindenki szenved valamilyen háború okozta traumától. Szerelmeket szakít szét, fiúkat vesz el szüleiktől, testeket nyomorít meg, lelkeket tesz tönkre. A film meglepően sok szálat mozgat ebbe az irányba, lényegében úgy kapunk háborús filmet, hogy egy másodpercet nem töltünk a lövészárok poklában.
További kiemelkedő pontja a filmnek a művészetábrázolás. A kórus végül Edward Elgar Gerontius álma című oratóriumát adja elő, ami eredeti alakjában egy haldokló öregember, Gerontius lelkének halál utáni útját mutatja be, ám Guthrie “újrahangszerelésével”. A műből egyfajta háborúellenes kiáltvány válik, ezzel azt sugallva, hogy a művészet legfőbb feladata a reflexió és az üzenet, szemben az “önmagáért való”, tét nélküli művészieskedéssel.
Szóval, úgy tűnik, mozink sikerrel teljesíti saját vállalásait, mire hát akkor a pogácsa-hasonlat? Nos, így tételszerűen felsorolva valóban úgy tűnhet, hogy egy tartalmas élményben lehet része a nézőnek. Valójában a film a “gyakorlat” szintjén azért meg-meg bicsaklik, mintha megijedt volna attól, hogy esetleg túl sokat akar markolni. A forgatókönyv az összegészet tekintve (tudom, fura állítás következik) egy kifejezetten drámaiatlan, már-már konfliktusmentes, érzelmeket kevésbé megmozgató végeredményt szült. 
Egy idő után túl sok lesz a főszereplői szinten előtérbe tolt karakter, így pedig nem marad idő és energia a valódi azonosulásra. Tablószerű ábrázolás, mondhatnánk, csak hát a tablószerű ábrázolásnak az az egyik visszatérő betegsége, hogy a karakterek kiszorítják egymást a játékidőből, így egyes történetszálak kidolgozatlanok lesznek, elsikkadnak, eltűnnek vagy éppen vékonyak maradnak. Ha nem is minden esetben (például Clyde, a frontról hazatérő veterán szála valóban megrendítő), de kétségtelenül egyenetlenül bánik a film saját karaktereivel (a kezdő jelenetben főszereplőként feltűnő fiatal srácok az első 5 perc után szinte azonnal teljesen háttérbe szorulnak).
A másik aspektusa a sztori fókuszvesztésének, hogy hiába villant fel időről időre olyan történéseket, amelyek könnyen lehetnének a fő konfliktusok, ezeket a kockázatot nem vállaló filmnyelv (és forgatókönyv) mindenfajta drámai mélyítés nélkül elvarrja. Konzervatív kórustagok vs. progresszív kórusvezető? Sebaj, megyünk tovább. Tiszteletét teszi az eredeti mű szerzője? Sebaj, megyünk tovább. Még egy meglebegtetett LMBTQ-szál is feltűnik a háttérben, azonban ez is csak kettő, maximum három, nagyon halovány utalás szintjén kerül megemlítésre. Mintha a film szándékosan saját konfliktusai kerékkötőjeként működne.
A harmadik legnagyobb problémám pedig, hogy a film pont azt nem valósítja meg, amit Guthrie olyan példaértékűen véghezvisz saját művét illetően. A kórus ugyanis nem tud táptalajjal szolgálni a korunk aktuális fegyveres konfliktusaival kapcsolatos gondolataimnak, bármennyire is erőlködöm. Üzenet szintjén teljesen ugyanazt valósítja meg, mint a XX. század első felének pacifista avantgárd művei, Bertolt Brecht színdarabjai, Ady vagy Babits háborúellenes versei, vagy Käthe Kollwitz rajzai – csak éppen a XXI. századi normáknak megfelelően profi díszletekkel és átélhető színészi játékkal. Még csak nem is univerzalizál, hanem kifejezetten az I. világháború problémakörére fókuszál. Tehát olyan érzete van az embernek, minta az I. világháborúval kapcsolatban akarna a film gondolatokat ébresztgetni, ami kétségtelenül nagyon becsülendő, csak hát pont arról szól Guthrie filmbéli műve, hogy a művészet akkor jó, ha kurrens képes maradni.
A kórus tehát egy alapvetően érdekes világlátással dolgozó, ám a végére valahogy mégis kissé zavaros alkotás lett, aminek ugyan megvannak a maga erényei (és éppen ezért nem tántorítanék el tőle senkit, megér egy próbát), ám az összegészt nézve nem érdemes tőle várni, hogy belőle legyen a következő Hair vagy A dicsőség ösvényei.
%20–%20kritika){kind=link}