A sors kegyeltjei…meg a többiek (Ma loute/Slack Bay), rendező: Bruno Dumont, szereplők: Didier Després, Cyril Digaux, Fabrice Luchini, Juliette Binoche, Valeria Bruni Tedeschi, német-francia komédia, 122 perc, 2016. (16)
A jólét rabjai
Bruno Dumont egy újabb megosztó mozival jelentkezett, ahol nincs köztes állapot, vagy rajongani fogunk érte, vagy szívből megutáljuk. Az el-eltűnögető gazdag nyaralók és a jóllakott helyiek találkozása számtalan megdöbbentő pillanatot rejt magában.
Ha nem ismernénk meg őket jobban, tényleg azt találnánk hinni, hogy a Van Peteghem családdal bőkezűen bánt a sors. Egy hatalmas villa a tengerhez közel, drága ruhák, drága étkek, drága hobbik, minden kívánságukat szolgák lesik, és ebben a jómódban olyan cikornyásan beszélnek, amiből az egyszerű ember mit sem ért. A valóság azonban az, hogy a Van Peteghem családnak csak a bukszája vastag, semmi más irigyelni való nincsen rajtuk. Igazából még a pénzük sem, hiszen mit ér a vagyon, ha az ember történetesen totál idióta. Nos igen, ez szokott lenni akkor, ha valaki a kuzinjával hál.
Ők képviselik mindazt, ami miatt az átlagos földi halandó megvetéssel tekint az arisztokráciára, miközben valahol a lelke mélyén talán még sajnálja is őket. A család a nyarat mindig ugyanott tölti, ahol a helyiek csúnyák, buták, mocskosak, halászatból és kagylótermesztésből élnek, és ha lehet, talán még érthetetlenebbül beszélnek, mint a burzsoázia. Aztán valahogy mégis megtörténik az, aminek egyáltalán nem kéne, a szépséges Van Peteghem lány, aki az idő nagyobbik részében fiúnak adja ki magát, beleszeret egy helyi család, Bruforték legidősebb fiába. Ma Loute nem egy bonyolult srác és külsőre úgy néz ki, mintha Quasimodo unokaöccse lenne, de arany szíve van. A népszerű nyaralóhelyre mások is érkeznek, ők egyszer csak eltűnnek, és aztán soha többet nem kerülnek elő. A rejtély megoldásért kiált, a városból a két legjobb nyomozót küldik ide, akik idiotizmusban minden általam korábban említett szereplőn túltesznek. Ha azt mondom, egy helyben topognak, miközben mi már sírunk kínunkban, akkor nagyon finoman fogalmazok. Az eltűnések okáról pedig csak annyit, hogy a helyi étkezési szokásokhoz van köze. És ha valaki azt hinné, hogy ez utóbbi momentum az, amitől a történet igazán abszurd, az téved. Ez már csak a hab a tortán.
Bruno Dumont-nak eddig sem kellett a szomszédba menni ötletekért, ha döbbenetet akart varázsolni nézői arcára. Megosztó filmjeit a nagy, nemzetközi fesztiválokon szeretni szokták, ez a filmje is az Arany Pálma-jelölésig jutott Cannes-ban. Mintha a neves színészgárda minden tagja egy precízen kidolgozott karakter bőrébe bújt volna, amire aztán megjött az írói-rendezői instrukció: Semmisítsd meg, pusztítsd el, adj bele apait-anyait! És a neves színészgárda valamennyi tagja így is tett. A gesztikulálás és artikulálás zavarba ejtő szintjére emelve a karaktereket mintha mindenki saját maga karikatúrája lenne. Egy idő után már azon sem lepődünk meg, ha valaki fogja magát és csak úgy felrepül.
Ami talán nézőként a legnehezebb, befogadni és megfejteni ezt az egész őrületet. Félreértés ne essék, nem öncélú alkotásról van szó, a szórakoztató jelleg és a mondanivaló valahol ott rejtőzik a sokkoló valóság alatt, csak éppen megfelelő hangulat és türelem szükségeltetik hozzá. Erős, meghökkentő mozi edzett közönségnek.
