Tapló Télapó 2 (Bad Santa 2), rendező: Mark Waters, szereplők: Billy Bob Thornton, Tony Cox, Brett Kelly, Kathy Bates, Christina Hendricks, amerikai vígjáték, 97 perc, 2016. (16)
Anal Grande
Willie és Marcus visszatérnek. Ezúttal Chicagoban öltik magukra a Mikulás és a manó jelmezét, hogy karácsonyi adománygyűjtés címén tegyenek szert némi készpénzre.
Miután Willie (Billy Bob Thornton) utolsó munkáját is elveszti, az öngyilkosságot választja, hogy minden problémája végleg megoldódjon. Ebben zavarja meg Thurman Merman (Brett Kelly). A Kölyök az elmúlt 13 évben csak nagyobb, szőkébb és göndörebb lett, okosabb nem. Az általa kézbesített készpénz és levél viszi el Willie-t a börtönből szabadult egykori társához, Marcushoz (Tony Cox), aki egy bombaüzletet ajánl neki. Egy adománygyűjtő szervezet lóvéját kéne lenyúlni, ami nem is hangzik rosszul, ha az egész mögött nem Willie gyűlölt anyja (Kathy Bates) állna. Willie és Marcus félretéve, de nem elfelejtve minden sérelmet Chicagoba utazik, hogy bedolgozza magát az adománygyűjtőkhöz. Újra előkerül tehát a piásüveg és a mikulásjelmez. A feladatra való felkészülést és koncentrálást megnehezíti a kényszerű együttélés, az állandó vedelés, valamint a tény, hogy a két jómadár a legyet is elkapná röptében. Most sem hazudtolják meg magukat, Willie a szervezet vezetőjének feleségére, Diane-re (a Mad Man – Reklámőrültek Joanja, Christina Hendricks), Marcus pedig a biztonsági őrre, Ginára (Jenny Zigrino) vet szemet.
A folytatások esetében van egy olyan lehetősége a nézőnek, hogy összehasonlítja az előzővel. És ezzel a lehetőséggel általában élni szokott. Ezáltal válik a Tapló Télapó 2 egyik legfőbb ellenségévé az első rész. A mikuláskultusz porig rombolása zseniális ötlet volt annak idején, bár biztosan vagyunk egy jó páran, akik az óvodai, iskolai és szüleink céges Mikulás ünnepségei alkalmával rezignáltan fedeztük fel a jelmez alatt a nikotintól sárgálló ujjbegyeket, valamint éreztük a Trois Tour brandy illatát, melyek minden kétséget kizáróan a gondnok Pista (tetszés szerint behelyettesítendő) bácsihoz tartoztak.
Ne felejtsük el, az alkoholista, kangörcsös, mocskos szájú bűnözők beöltöztetése és a karácsonyi vásárlási őrület kihasználása egy Golden Globe-jelölést hozott Billy Bob Thorntonnak, ami azért erre a műfajra kevésbé jellemző. Azáltal válhatott kultfilmmé, hogy a szereplők megtették és kimondták azt, amit mi civilizált nézőként, jólneveltségünk okán nem mondhatunk és tehetünk, vagy csak szűk baráti körben néhány feles után.
Ma már persze divat prosztónak lenni, még televíziós műsorok is készülnek ebből, ahol a nyertes – miután végigivott mindent és végigdugott mindenkit – a végén mindent visz. A mikuláskultuszt így váltotta fel a prosztókultusz, ahol is az egysejtűeket megszégyenítően egyszerű emberek folynak a csapból és élnek nagylábon, mert erre van igény (amit ugye senki nem néz és olvas). Ilyen környezetben egy ilyen típusú film már kevésbé tud érvényesülni. És igazából nem is akar. Beéri azzal, hogy az egykoron megismert szereplők ugyanott folytatják, ahol sok éve abbahagyták. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy rezzenéstelen arccal néztem végig, de tényleg nem a film tehet arról, hogy amit képvisel, az ma már a mindennapok része, ez van az utcán, a tévében, mindenhol. Valami csavar kellett volna, valami plusz, egy fasza forgatókönyv, amit most nem kaptam meg. Molnár Piroska szarlécezése is elveszti a varázsát egy idő után. A szeretet ünnepéhez közeledve mégis azt mondom, ne temessük, adjunk neki egy esélyt, a kereskedelmi tévék és a bulvármédia által felkapott senkiknél Willie és Masrcus párosa még így is klasszisokkal jobb. Mert ugye mindig van lejjebb.
