The OA 1. évad – kritika


the-oaThe OA, készítők: Brit Marling, Zal Batmanglij, szereplők: Brit Marglin, Emory Cohen, Jason Isaacs, Scott Wilson, Alice Krige, Patrick Gibson, Riz Ahmed, Phyllis Smith, amerikai drámasorozat, 60 perc, 1 évad, 2016 

the-oaA Netflix legújabb sorozata olyan egyedi hangulattal bír, amilyeneket csatornák ritkán vállalnak be. A The OA elején úgy látszik több kérdéssel van dolgunk, mint amit képesek lehetnek nyolc rész alatt megválaszolni, de aztán belekezdenek a sztoriba az elveszett lányról, amiről az jut eszedbe, hogyha felnőttként is odaülne mindennap valaki az ágyad szélére, hogy meséljen neked elalvás előtt, akkor pontosan ilyen történeteket szeretnél hallani. Ez a sorozat valami teljesen váratlant és minden pillanatában kiszámíthatatlant hoz úgy, hogy közben mindvégig lágy marad.

Hét évvel ezelőtt eltűnt egy vak lány, Praire (Brit Marling), aki egyszer csak előkerül szülei legnagyobb örömére. A lány már a húszas évei közepén jár és fura, különc viselkedése, illetve a hátán található sebek is azt bizonyítják, hogy sok minden történt vele az évek alatt, azonban a legnagyobb változás mégis az, hogy Praire visszanyerte szeme világát és újra képes látni. Nem akar beszélni se szüleinek, se a rendőröknek arról, hogy merre volt az elmúlt hét évben, ráadásul nagyon különös, hogy még elveszettebbnek tűnik, mióta hazatért. Nem úgy, mint Brie Larson A szobában, hanem valami sokkal megfoghatatlanabb és misztikusabb módon. Nem arról van szó, hogy ne emlékezne bármire, épp ellenkezőleg; mindenre pontosan emlékszik. Történetét azonban csupán öt emberrel osztja meg, akikkel minden éjszaka menetrendszerűen egy elhagyatott házban találkozik. A csapat a helyi iskola pár diákjából és egy tanárból áll, akik szintén nem a legkiismerhetőbb fajta embertípusba tartoznak. Praire belekezd történetébe egészen a kezdetektől és innentől úgy érezzük magunkat, mint akik végigkísérhették Alice utazását a nyúl üregében.

the-oa

A The OA minden része újabb ajtókat nyit ki, amik mögött úgy borul virágba a történet, hogy közben észre sem vesszük milyen okosan halad előre és épül föl a sztori lépésről lépésre. Az egész mégis azt kell mondjuk, hogy egy kicsit rétegsorozat lett, mert bizonyos részletei azoknak jobban valók, akik nyitottak a transzcendentális dolgokra és itt most nem a bulvárlapok heti horoszkóp előrejelzéseiről van szó. A hangulata hasonlít kicsit a Sense8-hez, de itt nem fullad ki és nem viszik túlzásba magukat a szereplők. Néha olyan megrázó, letargikus, érthetetlen és mégis logikus, mint a Hátrahagyottak (The Leftovers) és legalább olyan stílusos, mint a csatorna idei másik nagy dobása, a Stranger Things (ami az egyik részben épp megy az egyik szereplő házának tévéjén és itt is viszi a főszereplőt biciklin az egyik új barátja). A főhősnő karaktere pont olyan jelentőségteljes, mint Eleven volt, akinek ereje abban rejlett, hogy mások hittek benne és ahol a megmentett karakter óvatosan formálódik át megmentőbe – bár olyan sci-fi elemekre ne számítsunk, mint a Stranger Things esetében.

oa4A The OA valami sokkal lágyabb, törékenyebb és művészibb, de mégsem művészkedő. A sorozat jellemző mozdulatsorai és a főleg hegedűvel operáló zenéje nagyon karakteressé teszik. A szereplők nincsenek tökéletesen kidolgozva és sokan is vannak, de a felépítésük mégis kiváló, mert akit meg kell ismernünk az megismerjük a történetével együtt és magunk tudjuk őket elhelyezni a szerethetőség skáláján. Adnak rá időt, hogy felfedezzük őket és nem az van, mint egy gyengébb sitcomnál, hogy készen megkapjuk a karakterek jól elkülöníthető jó és rossz tulajdonságait, aminek következtében előre ismerünk minden konfliktushelyzetet és mivel te tapasztalod őket meg, így sokkal személyesebb és jelentősebb a sorsuk súlya is.

A sorozat egyik írója maga a főszereplő, Brit Marling, aki szintén társszerző és főhős volt a Sound of My Voice-ban és a sorozat nagyon picit hasonlít is a filmre. Olyan színészek bukkannak még föl, mint Jason Isaacs, azaz Lucius Malfoy, Scott Williams a The Walking Deadből, Emory Cohen a Brooklyn című filmből, Riz Ahmed az Aznap éjjelből, illetve Phyllis Smith a The Office-ból. A fiatalokból álló csapat itt nem bír olyan cukiság faktorral, mint a Stranger things gyerekszereplői, de a kamaszok közt Patrick Gibson nagyon jól hozza a karakterét.

A The OA-ban a csavarok nem megdöbbentenek, hanem egyenesen traumát okoznak, mint ahogy traumái vannak mindenkinek ebben a sorozatban. Lehetne ez borzasztóan darkos és nyomasztó, de annyira letisztult és finom mégis a hangulat, hogy ez teljesen képes ellensúlyozni és egy másik dimenzióba emelni. A készítők szeretnének második évadot, de a sorozat sorsa még nem dőlt el és akkor is teljesen elégedettek leszünk, ha ott lett vége ahol, de szívesen lennénk még részesei ennek a borzasztóan egyedi történetnek.10_9

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A fegyvertelen katona - kritika
Következő cikk Kedvenc tévésorozataink 2016-ban