A régi város


a régi város A régi város (Manchester by the Sea), írta és rendezte: Kenneth Lonergan; főszereplők: Casey Affleck, Lucas Hedges, Kyle Chandler, Michelle Williams; színes, amerikai, (humorral oldott) filmdráma, 137 perc, 2016 (16)

a régi városTékozló gyász

Ben Affleck kétszeres Oscar nyertes, de a családban Casey lehet az első színészi szobor birtokosa, miután Matt Damontól megörökölte a szerepet. A SAG-nál ugyan Denzel Washington nyert, Affleck nem kevesebb, mint 39-cel több díjat zsebelt be nála. Teljesen megérdemelten. Három alkotást nem látva a hétvégi mezőnyből kijelentem: A régi város az idei szezon magasan legjobb drámája. Mely az érzelmek mellett humorral is játszik.

Chandlerék szépen és békésen élik mindennapjaikat Manchesterben (mármint az USÁ-ban és a Massachusetts államban található, legutóbb bő 5000 lélekszámú kisvárosban), mígnem Lee (Casey Affleck) és Randi (Michelle Williams) életében történik egy tragédia. Lee nem tudja feldolgozni és menekül régi városától, otthagyva párját, szüleit és bátyját, Joe-t (a ’90-es évek végén futó A kiválasztott c. sorozatból ismerős Kyle Chandler, ha már Chandlerékről szól a film). Hiába a sok jó emlék, ahogy Joe-val és fiával, Patrickkal (Lucas Hedges) pecázni jártak a családi hajón, Lee depresszióba esve vécépucolóként és ezermesterként, csöndesen, de könnyen felhúzhatóan egy alagsori lyukban éli tovább életét Quincyben.

Joe szívbajai végül évekkel később fordulnak kritikussá, és amerikai szemmel noha nincs messze Quincy Manchestertől, Lee már nem ér oda időben. Mivel Patrick anyja már évek óta kiszállt a közben tinivé érő fiú életéből (rehab okán), ezért Lee-nek muszáj tovább maradnia a tervezettnél és vigyázni rá. Pláne mivel Joe rá is hagyta a srácot. A temetéshez ragaszkodás és a téli időjárás pedig csak pluszban növeli a gyász elhúzódását, miközben a múlt akármelyik utcán szembejöhet Lee-vel…

Mivel ez az alapszituáció, tovább nem megyek el a sztorival, de ha valaki azt hiszi, ennél szomorúbb és keményebb már nem lehet Lee élete, várjon addig, míg kiderül a depressziót kiváltó esemény. No igen, itt máris meg kell jegyeznem, hogy az alkotás érdekes narratívát használ. Egy konkrét jelenetet leszámítva nem igazán tudatosítja, hogy most a múltat, vagy a jelent látjuk-e, és mivel semmi kiírás, utalás nincs rá, eleinte ez egy picit összezavarhatja a tapasztalatlanabb nézőt, noha nem válik ettől Érkezéssé, és gyorsan megszokható.

És akkor kitérek a lead utolsó mondatára: a fentiek alapján nem feltétlen lesz ezt mindenkinek kedve megnézni, mert miért nézzen egy ilyen szenvedéstörténetet, mikor megélhetne egy álmot is, ugyanakkor Patrickhoz köthetően egy olyan okos, szellemes és jól adagolt humor is került a képbe, amire kellő szükség van, oldószernek tökéletes. A terem nem egyszer nevetett föl hangosan a srác jelenetein, én magam pedig néha már komolyan John Hughes legjobb pillanataiban éreztem magam, amire csak ráerősített egy meglepetésvendég.

a régi város kEz a fajta ifjúsági humor hasonló az Én, Earl és a csak, aki meg fog halnihoz. Ott is egy nagyon kemény és súlyos drámai szituációban jön váratlanul Hugh Jakcman Logan cameója és hasonlók. A különbség az, hogy míg ott az ifjúsági keretbe került a rák, addig itt drámai keretbe került a két barátnős-„mosthogynemtudnakdugni” szál. Mesterien keveredik a két hangulat és Lucas Hedges megérdemelten robbant be a filmmel.

Az alakításokon pedig érezni, hogy nem kimondottan Oscarra készültek velük. Semmi kirívóan harsány pillanat, vagy túl nagy giccs. Bár Michelle Williams pár perces játékideje tartogat egyet, nyilván azért a monológért kapta a jelölést (meg néhol díjakat), mire elérünk oda a filmben, az tökéletesen fel van vezetve és elképzelhetetlen máshogy.

Casey Affleck pedig élete alakításában tündököl, és bár a SAG 2003 óta tévedhetetlen, az Oscarnál más szempontok is közrejátszhatnak. A tavalyi botrány után a feketéket díjazni (vagy az Amy Adams/Rebecca Hall páros bármelyike helyett jelölni) most napirenden lesz, de Washingtonnal bizony a négyből 3 kategória nekik állna. Ez meg így már a ló túloldala…

Affleck persze alanyi jogon, politikától mentesen is bőven megérdemli. A legtöbbeknek talán az Ocean’s trilógia vagy a Csillagok között jut róla eszébe, noha kisebb filmekben már nyújtott korábban is kimagaslót (az Oscar mezőnybe sem először került), azonban itt olyan átütő a játéka, mint még soha. Teszi ezt olyan természetességgel, mely kitűnt volna az év bármely szakaszában és az akadémiai felhajtás nélkül is megragadna minden filmszeretőben. Megy Bennel a „Sadflack” mém, de ezzel Casey is rászolgált.

michelle williamsA többiek (élükön az igazi Chandlerrel) némileg beleszürkülnek az összképbe: Patrick anyja keveset szerepel… meg úgy mindenki más is, és főképp olyan szerepekkel, amik nem igényelnek semmi extrát. De ez nem baj, így válik a környezet még inkább természetessé. Mivel a Holdfény az Oscaron az adaptált kategóriában versenyez, A régi városnak Afflecken túl is juthat majd díj: méghozzá az eredeti forgatókönyvé.

Noha a Homár egyedibb, tavaly sem az Agymanók nyert. Ahogy pedig feldolgozza a gyászt, a múltban ragadás vs. továbblépést, az önhibáztatás és sajnálat súlyos témaköreit, miközben a coming-of-age szállal még humort is csempész az egészbe, meglepő lenne, ha Kenneth Lonergan nem távozna szoborral az Oscarról. Kőkemény dráma ez, nem dramedy, előzetesen nem néz ki belőle a poénkodást, de mégis megoldja. Természetesen, erőltetés nélkül.

Technikailag nem érdemes belekötni, mi több a zenét még érdemes is kiemelni. Noha az Érkezéssel együtt ezt kizárták az Akadémiánál, a Jackie-hez hasonlóan itt is eléggé érezhető hatása, bár két fokkal kevésbé ül rá a filmre. Csak pár jelenetben hangsúlyos, de ott nagyon!

Mielőtt a Kaliforniai álom igazán beindult volna, ez volt a Holdfény nagy kihívója, ahogy pedig énekelték föl magukat Stone-ék, ez lett kevésbé kiemelt résztvevő. Nagy bánatomra, hiszen európai szemmel, meg úgy általában ez sokkal azonosulhatóbb, sokkal univerzálisabb sztorit mesél el, mint a három felvonásos gettó, ami – kövezettek meg – de a fehér botrány nélkül biztos kevesebb figyelmet kapott volna valamivel.

A régi város egyetlen gyenge pontja talán a játékideje lehet, már akinél persze. A vetítés után többen is ezt emelték ki, de jómagam ezt se tudnám igazán. Ha elkap, ha beszippant, akkor bizony lehet az emberben egy olyan érzés, hogy túl korán hagytuk magukra szereplőinket. Pedig végső soron kerek: az alapszitut kiváltó ok végső lezárása után nem sokkal ér véget.

Műfajában ugyanolyan toronymagasan csodálatos és kiemelkedő, mint Chazelle filmje, és bár a végső pontom nem a maximum, ha bármelyik borítékból a „Manchester by the Sea”-t hallom majd felolvasva, annak ugyanúgy tudni fogok örülni, mint Goslingéknak.

Akár a legjobb filmnél is.

Mert azt is simán megérdemelné…10_9

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Jobb idők (Better Things) 1. évad - kritika
Következő cikk Kaliforniai álom 8 Bitben