A fehér király (The White King), rendező: Jörg Tittel, Alex Helfrecht, szereplők: Lorenzo Allchurch, Olivia Williams, Jonathan Pryce, Greta Scacchi, angol-német-svéd-magyar dráma, 89 perc, 2016. (16)
A diktatúrák közös jellemzője, hogy csak azok szeretnek benne élni, akik szerint ennél jobb már nem is történhetett volna velük. A többieknek megmarad a várakozás és a remény. Pont mint azoknak, akik sokkal többet vártak ettől a filmtől.
„Apukádnak most velünk kell jönnie, nagyon fontos munkát végez nekünk.” Sokszor láttuk és hallottuk már ezt a jelenet és még sokan élnek közöttünk olyanok, akik személyesen is átélték. Djata (Lorenzo Allchurch) és szülei a folyóparton piknikeznek, ebbe a családi idillbe rondít bele két fekete ruhás ügynök. A fiú és édesanyja (Agyness Deyn) ketten maradnak, a napi feladatok ellátása mellett nem marad más nekik, csak a remény és a várakozás, hátha egyszer a férj, az apa (Ross Partridge) hazatér közéjük. Egy olyan társadalomban élnek, ahol a rezsim hangzatos jelszavaihoz mindenki egyformán tapsol, csak van, aki félelemből és van, aki meggyőződésből. És bár semmijük sincs, mégis mindenki irigy rájuk, mindenki az ő szeretett anyaföldjüket akarja, ezért még az iskolákban is katonás rend és fegyelem uralkodik.
Az ellenség – már ha egyáltalán létezik – nem alszik, bármikor támadhat és elveheti azt a keveset, amit kemény munkával termeltek meg, állítottak elő. Mindenki mindenkit megfigyel, mindenki gyanús, nem mindegy, hogy az ember hol, mikor, kinek mit mond. Elég egy rossz szó és elvisznek, ha szerencsésebb vagy, „csak” ellehetetlenítik az életed. Az anya apósától (Jonathan Pryce) és anyósától (Fiona Shaw) kér segítséget, akik hűen szolgálják a rendszert, ennek megfelelően rendelkeznek némi befolyással és az életük kényelmesebb, mint az átlagembereké. Ők, akik sosem nézték jó szemmel, hogy fiúk rangon alul létesített kapcsolatot, nem szívesen segítenek – érvelésük szerint a dolog túlnőtt rajtuk, ők is csak egyet tehetnek, türelmesen várnak -, unokájukat is megpróbálják a helyes irányba terelni eszmeileg. Végső elkeseredésében a tábornokhoz (Greta Scacchi) fordul, aki ugyanolyan lekezelően bánik vele. A megbélyegzett Djata minden nap megvívja a maga harcát az iskolában, az utcán, a téren, a mezőn, mindenhol. Apja meséjében a domb alatt – melynek tetején a haza hősének gigantikus szobra áll – kincs van, de azt a félelmetes Pickaxe (Ólafur Darri Ólaffson) őrzi. Az igazság azonban ennél sokkal kiábrándítóbb.
Következetesen tartom magam az álláspontomhoz, mely szerint egy filmnek önmagában is meg kell állnia a helyét. Nem utaztam a Titanicon, nem jártam a Pandorán, de még Vietnamban sem, nem vagyok indián, sem felszabadított rabszolga, szamuráj, űrhajós, holokauszt túlélő, pszichiátriai eset vagy robot, mégis bele tudom élni magamat ezekbe a filmekbe, értem és érzem azt, ami a vásznon van. Nem olvastam A fehér királyt, nem voltak háttér információim, élményeim, elvárásaim, pusztán csak szórakozni szerettem volna. A hetvenes években születtem, sem én, sem a családom nem volt a rendszer kegyeltje, vagy áldozata, de nagyjából képben vagyok a diktatúrákat illetően, különbséget tudok tenni aközött, amikor valami tényleg nagy és hatalmas és legyőzhetetlen, vagy csak úgy mondják. De ez kevés, kell egy megerősítés az alkotók részéről is az irányomba. Azt mondják, a jó film beszélgetést indukál (ha indulatokat, az már egy másik kategória), ezúttal a beszélgetésnek az volt a lényege, hogy Mi van?!.
Utálom a szájbarágós filmeket, de azt sem szeretem, ha a gondolatébresztőt összekeverik a sötétben tapogatózóval. Bizonyos fokig magára lehet hagyni a nézőt az érzéseivel, gondolataival, de nem ennyire. Hiába a nagyszerű színészi alakítások, hiába próbáltak meg néhány szereplővel, egyszerű, letisztult formákkal, minimális díszlettel egy egész rendszert a vászonra varázsolni, a nyomasztó atmoszférát ugyan sikerült megteremteni, de a kérdések válaszok nélkül maradtak (a legfontosabb talán az, hogy ki vagy mi az a fehér király, mert a gyerekek ugyan sakkoznak benne, de ennyi). Akik benne éltek, azoknak ez a film vélhetően kevés lesz, akik meg nem, azok teljesen máshoz vannak szokva, ha lázadó fiatalokról van szó a mozivásznon.