
Lópofa
Lehetett volna filmet csinálni a golyóstollról, a gyufáról, a Rubik kockáról, vagy éppen az atombombáról, de talán mégis csak minden idők legsikeresebb versenylova tűnik a leghálásabb témának. Korántsem tökéletes, de friss és üde, és ami a legfontosabb, szórakoztat.

A történet szerint Blaskovich Ernő (Nagy Ervin) úgy áll bosszút apja gyilkosán, Otto von Oettingenen (Gáspár Tibor), hogy egyrészt összejön annak lányával, Klarával (Petrik Andrea), másrészt szert tesz egy Kincsem nevű lóra, akivel bucira veri egész Európát, nem kevés fejfájást okozva ezzel a császári udvarnak. Klarának azonban van egy kérője, Gerlóczy (Keresztes Tamás), akinek közeledése ráadásul egyezik az apja elképzeléseivel is. Gerlóczi és Blaskovich régi barátok, ám egy büszkeségében megsértett férfitől már túl sok lenne ezt elvárni. Különösen akkor, ha eddig is minden kicsapongásunkat ő állta.
A film egyszerre humoros és romantikus, de helyett kap benne az irigység, a bosszúvágy, a féltékenység, az ármány és az intrika is. Azt valószínűleg senki gondolta, hogy egy 54 versenyt megnyerő ló és az egyébként teljesen átlagos (már-már unalmas) életet élő Blaskovich Ernő utolsó betűig hű története többeket érdekelne, mint annak egy felturbózott, friss és modern változata. A kor stimmel, a helyszín stimmel, a fontosabb tények stimmelnek (a macska is, amiről a legtöbben azt gondolnák, na, ez tuti kamu), miért ne lehetne ezt az egészet egy kicsit kiszínezni, miért ne dúdolhatna Klara Fluor Tomit, miért ne lehetne lájkolni a dolgokat és miért ne lehetne szelfit csinálni egy akkori fényképezőgéppel? A tánc, a zene, a főszereplők jelmezei is ugyanezt a vonalat követik. Aggodalomra semmi ok, ebben a tekintetben azért odafigyeltek az arányokra. Azt osztrákok (a császári udvar) ugyanakkor talán túlságosan is súlytalanra (igazából semmilyenre, Ferenc József is leginkább önmaga paródiája) sikerültek, értem én, hogy ez egy magyar film, de ne szépítsünk, ők uralkodtak felettünk és nem fordítva.
Hogy a Kincsem mennyire szólítja meg a fiatalokat és mennyire tartja távol az idősebb korosztályt, azt ma még nem tudni. Olyat nem fogok leírni, hogy ezt a filmet mindenkinek látni kell (miért is kéne?), de azt igen, hogy aki kacérkodik a gondolattal, az bátran üljön be rá. Fel kell hagyni a magyar narancs termesztésével, csak azért, hogy évről-évre elmondhassuk, kicsit sárga, kicsit savanyú, de mégiscsak a miénk. Ott van nekünk a szabolcsi alma, a makói hagyma, a cecei dinnye, a vecsési káposzta, a szegedi paprika stb., azokkal kéne kezdeni végre valamit.
Utóbbira azért már vannak példák, a Kincsem valahol a határmezsgyén mozog, de az nem lehet elvitatni tőle, hogy szórakoztat és egy olyan korba visz el minket, amikor minden nemzet szeretett volna magának egy Kincsemet.


