Kincsem, rendező: Herendi Gábor, szereplők: Nagy Ervin, Petrik Andrea, Kovács Lehel, Gáspár Tibor, magyar romantikus kalandfilm, 121 perc, 2017. (12)
Lópofa
Lehetett volna filmet csinálni a golyóstollról, a gyufáról, a Rubik kockáról, vagy éppen az atombombáról, de talán mégis csak minden idők legsikeresebb versenylova tűnik a leghálásabb témának. Korántsem tökéletes, de friss és üde, és ami a legfontosabb, szórakoztat.
Van az a régi vicc a Lenin elvtárs Varsóban című festménnyel, amin csak a felesége és a sofőrje látható félreérthetetlen helyzetben. Merthogy Lenin elvtárs éppen Varsóban van. Valami hasonlóra gondolhattak a Kincsem plakátjának készítői is, akik valószínűleg nem tudják, mekkora terhet vettek le ezzel a vállamról. Sokat gondolkodtam azon ugyanis, leírjam-e, hogy Kincsemet – úgy általában – illik ismerni, vagy sem. A plakát nekem minden esetre azt üzeni, hogy illik, mivel a háttér kék színben úszó lóverseny jelenete kevésbé hangsúlyosan jelenik meg (képzeljük el a Moby Dick plakátját, amiről Ahab kapitány néz le ránk magányosan és csak messze, a háttérben látszódik egy kék farokuszony). A plakát ugyanakkor üzen valami mást is. A két főszereplő öltözékéről sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy korhű. Volt, akinek a Wild Wild West – Vadiúj Vadnyugat ugrott be elsőre róla, nekem inkább a Guy Ritchie-féle Sherlock Holmes filmek és az A három testőr, amelyikben óriás léghajókról lövik egymást. Nem is igazán értettem az előzetes alatt a felháborodásokat, mely szerint a filmnek szinte semmi köze nincs Kincsem valós életéhez. Nem is célja.
A történet szerint Blaskovich Ernő (Nagy Ervin) úgy áll bosszút apja gyilkosán, Otto von Oettingenen (Gáspár Tibor), hogy egyrészt összejön annak lányával, Klarával (Petrik Andrea), másrészt szert tesz egy Kincsem nevű lóra, akivel bucira veri egész Európát, nem kevés fejfájást okozva ezzel a császári udvarnak. Klarának azonban van egy kérője, Gerlóczy (Keresztes Tamás), akinek közeledése ráadásul egyezik az apja elképzeléseivel is. Gerlóczi és Blaskovich régi barátok, ám egy büszkeségében megsértett férfitől már túl sok lenne ezt elvárni. Különösen akkor, ha eddig is minden kicsapongásunkat ő állta.
A film egyszerre humoros és romantikus, de helyett kap benne az irigység, a bosszúvágy, a féltékenység, az ármány és az intrika is. Azt valószínűleg senki gondolta, hogy egy 54 versenyt megnyerő ló és az egyébként teljesen átlagos (már-már unalmas) életet élő Blaskovich Ernő utolsó betűig hű története többeket érdekelne, mint annak egy felturbózott, friss és modern változata. A kor stimmel, a helyszín stimmel, a fontosabb tények stimmelnek (a macska is, amiről a legtöbben azt gondolnák, na, ez tuti kamu), miért ne lehetne ezt az egészet egy kicsit kiszínezni, miért ne dúdolhatna Klara Fluor Tomit, miért ne lehetne lájkolni a dolgokat és miért ne lehetne szelfit csinálni egy akkori fényképezőgéppel? A tánc, a zene, a főszereplők jelmezei is ugyanezt a vonalat követik. Aggodalomra semmi ok, ebben a tekintetben azért odafigyeltek az arányokra. Azt osztrákok (a császári udvar) ugyanakkor talán túlságosan is súlytalanra (igazából semmilyenre, Ferenc József is leginkább önmaga paródiája) sikerültek, értem én, hogy ez egy magyar film, de ne szépítsünk, ők uralkodtak felettünk és nem fordítva.
Ami a szereplőket illeti, ez egyértelműen Nagy Ervin filmje. Már amikor a 2004-es Állítsátok meg Terézanyuban megláttam kaszával a kezében, úgy gondoltam, senki más nem lehet – majdan – Kincsem gazdája. Ritkán jutok el színházba, így Petrik Andreát is csak a tévéből és a moziból ismerem, de függetlenül attól, mennyire kis vagy nagy szerep az övé, mindig erősen jelen van. Ebből a szempontból az apja ellen lázadó lány szerepére ugyancsak ideális választás volt. A mellékszereplők is nagy nevek és azt kapjuk tőlük, amit vártunk, a már fent kifogásolt császári udvar kivételével, de ez nem a színészek hibája. És hogy látszik-e az a rengeteg pénz, amit a filmre elköltöttek? Ez igazán akkor működik jól, ha észrevétlen marad (nem tolják az arcunkba), ha a néző magától jön rá, maga látja be, ebben biztosan rengeteg munka van. Nálam-többé-kevésbé megvolt ez az érzés. Rengeteg helyszín, díszlet, kosztüm, színes, kavargó tömeg, dinamizmus és természetesen az állatok. Viszont annak ellenére, hogy szinte az egész világnak mi, magyarok dolgozunk be, a számítógépes grafika nem hozott lázba. Megvan az atmoszféra, de néha sikítani lett volna kedvem.
Hogy a Kincsem mennyire szólítja meg a fiatalokat és mennyire tartja távol az idősebb korosztályt, azt ma még nem tudni. Olyat nem fogok leírni, hogy ezt a filmet mindenkinek látni kell (miért is kéne?), de azt igen, hogy aki kacérkodik a gondolattal, az bátran üljön be rá. Fel kell hagyni a magyar narancs termesztésével, csak azért, hogy évről-évre elmondhassuk, kicsit sárga, kicsit savanyú, de mégiscsak a miénk. Ott van nekünk a szabolcsi alma, a makói hagyma, a cecei dinnye, a vecsési káposzta, a szegedi paprika stb., azokkal kéne kezdeni végre valamit.
Utóbbira azért már vannak példák, a Kincsem valahol a határmezsgyén mozog, de az nem lehet elvitatni tőle, hogy szórakoztat és egy olyan korba visz el minket, amikor minden nemzet szeretett volna magának egy Kincsemet.
