Desierto – Az ördög országútja


Desierto – Az ördög országútja (Desierto), rendező: Jonás Cuaron, szereplők: Gael Garcia Bernal, Jeffrey Dean Morgan, mexikói-francia thriller, 88 perc, 2015. (18)

A távcső két oldalán

Az illegális mexikói bevándorlók és a rájuk vadászó önkéntes hazafi macska-egér harca izgalmas és látványos alkotás. Nem lesz klasszikus, de érdemes beülni rá.

Az ördög országútjának a Mexikó és az Egyesült Államok közötti határsávot nevezik (innen az alcím), ami elég kifejező, tekintettel arra, hogy a mostoha körülmények miatt olyan, mintha egyenesen a poklot érintve próbálnánk meg eljutni A-ból B-be. Miután az illegális mexikói bevándorlókat szállító teherautó lerobban, gyalog próbálják meg átszelni a fent nevezett területet. Vezető nélkül ne is próbálkozzon senki, az ember csak megy és megy, aztán vagy eljut az ígéret földjére, vagy nem. Akár a Marson is lehetnénk.
Moises (Gael Garcia Bernal) a lemaradókat bevárva a sziklák jótékony takarásából szemtanúja lesz annak, ahogy valaki sorra leszedi a nyílt terepre kimerészkedőket. Samet (Jeffrey Dean Morgan) senki nem kérte meg arra, hogy csinálja azt, amit. Vízzel, élelemmel, térképpel felszerelkezve terepjárójával járja a környéket hűséges kopójával az oldalán, hogy megállítsa a határsértőket. Moisesnek és társainak most már nem csak a hőséget, a szárazságot (és az éjszakai hideget) kell – gyakorlatilag étlen-szomjan, gyalogosan – túlélnie, hanem Sam igen erős küldetéstudatát is, megkezdődik a macska-egér harc.
Az ember azt hinné, hogy ezen a kietlen vidéken a közel másfél órás kergetőzés egy idő után unalmassá válik, de igazából mindig történik valami, hol ez kerekedik felül, hol az. Megy az ötletbörze, hogyan lehetne túljárni a másik eszén és ilyenkor a kétségbeesés nem sokat segít. Fáradtak, kimerültek, sérüléseket szereznek, éhesek, szomjasak, türelmetlenek és idegesek mindkét oldalon. A történet sem túl bonyolult, az egyiknek rossz otthon és mindenáron át akar jutni, a másik meg ezt nem szeretné. Samről ennél többet nem is tudunk meg, hiszen a kutyájával van, akivel nem osztja meg, mire ez a nagy felhajtás. A film mégis működik, a feszültség tapintható, a karakterek élnek (és halnak), a fényképezés, a vágás, a zene is hozzájárul a nyomasztó (és izzasztó) atmoszférához. Különösen tetszett, ahogy az egyik helyről kinézik a másikat, hogyan lehetne egymást kicselezni, a készítők alaposan bejárhatták környéket, igazán jól meg van koreografálva ez a bújócska.
Sokak szerint késve érkezett, vonatkozik mindez a témájára és a gyártási évre is, egyszer ugyan láthatta már a hazai közönség a vásznon (két éve a Cinefesten) és szerette is, de egészen mostanáig mégis elkerülte a mozikat. És hogy mennyire aktuális, azt mi sem igazolja jobban, mint a film közösségi profilja alatti ostoba és értelmetlen hozzászólások. Nem lesz klasszikus, mint a Párbaj, ugyanakkor Alfonso Cuarón fia nem csak forgatókönyvíróként (Gravitáció), de rendezőként is megállja a helyét.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A hét "főbűn" a kedvenc filmjeinkben
Következő cikk A hét röhögései (187.)