A galaxis őrzői vol. 2 (Guardians of the Galaxy Vol. 2), írta és rendezte: James Gunn; szereplők: Chris Pratt, Zoe Saldana, Dave Bautista, “Vin Diesel”, Bradley Cooper/Kálloy Molnár Péter, Kurt Russell, Michael Rooker, Karen Gilian, Sean Gunn, Pom Klementieff, Sylvester Stallone, Stan Lee; nagyon színes, amerikai űropera-vígjáték, 136 perc, 2017 (12)
Családias Ego-centrum
„A nagy erő, nagy felelősséggel jár.” Tudjuk. Ha Vin Diesel egy csapat tagja, akkor az a csapat család. Tudjuk. Az apák fontosak. Ez már általánosabb, de: tudjuk. „Akkor ez egy lehúzós kritika lesz?” Nem. Dehogy! Hisz ezen átlag/ismerős dolgokat egy túlnyújtott végső csatán kívül csupa fejlődés veszi körül! Nem váltja meg a világot és nem is fárad kitörni receptjéből, abban viszont ahol van, ott piszkosul jó a Vol. 2.
Az első rész óriási hype-ját (már annak tudtában) nem értettem igazán, bár tény, hogy a legfüggetlenebb MCU film volt a kezdetektől egészen addig. És igazából még ebben sincs sok univerzumépítő dolog, már ami nem az Őrzők körüli karakterekről szól. Ugyan kialakul egy lehetséges és ez biztosan kihasználandó szál a jövőre és azután érkező Bosszúálló filmekhez, ahol legközelebb találkozunk a csapattal, de önmagában már a felütése is más, mint a többi univerzumfilmnek. Persze nem abban, hogy flashbackkel kezdünk a Földön.
Hiszen eddig nagyjából akkor játszódtak a filmek, ahogy kijöttek. Ha nem vesszük visszaemlékezéseket, lényegében Steve kapitány kiolvasztásától kezdve végig lineárisan haladtunk a cselekményfolyamban (most a sorozatokat és a kissé kérdőjeles Doctor Strange felvezetést nem véve). Itt azonban az első rész után járunk két hónappal, még 2014-ben. Sem ezt, sem a nagy kérdéssé vált „ki Űrlord apja?” kérdést nem titkolta James Gunn, hiszen még a trailerben is elsütik az „én vagyok az apád” jelenetet, ezen kívül viszont elég jól sikerült titkolni a sztori mibenlétét, ami a stúdiótól elég szokatlan.
Szóval ahelyett, hogy sztorizgatnék, mint Stan Lee, inkább a karakterekről beszélek. A trailer egyik kattintás-, és mémgyártója Kicsi Groot volt, akiből viszont nem hoztak ki többet, mint mutattak. Na majd a Vol. 3-ban, ott tuti!
Rajta kívül viszont mindenki fejlődött valamennyit a „két hónap” alatt. Drax már érti a metaforákat, sőt, szinte csak azokat használ (rosszul), ami bár némileg visszafokozta az ő korábbi énje és Thor közötti párbeszéd azonnali látni akarását (nem sokkal), de esetünkben egy jóféle előrelépés. Egy Adam Sandlertől örökölt poént leszámítva… Ehhez pedig az is kellett, hogy Dave Bautista elkezdjen tényleg színészkedni. Sanszosan nem ő lesz a következő Rock, de Hulk Hogantől elindult ezen az ösvényen. A humorra mindenképp ráérzett.
A Vol. 1-et Gamora azzal zárja, hogy Peter a csapat vezetője, ami viszont 8 hét elteltével már nem ennyire egyértelmű. Az apafigurává (ebből van pár a filmben) előlépő Mordály ugyanis olyan belviszályokhoz vezető pillanatokat okoz, ami kettétöri a kapitányi pozíciót, persze egy pillanatig sincs szó szétválásról, de az egyik jelenetben úgy érezni, hogy viszonyukból kifolyólag Gamora is előlép vezetővé, már persze csak ilyen vitás szitukban. Amúgy magával a mosómacival sokat nem kezdtek, mármint nincs meglepő újdonság a karakterében, csak amit sejthettünk korábban: fel kell nevelnie Grootot és biológiailag érzékeny hovatartozására.
Ha már Gamora! Vele kapcsolatban szintén nem történt érdemi változás, ellenben sokkal többet megtudunk a Thanosszal és főképp Nebulával való kapcsolatáról. Ugyanez elmondható Peter esetében Yondu és persze szülei kapcsán is. A két kékségnél viszont megválaszoltak eddig kimondatlan dolgokat, amik mindenkinek szemet szúrhattak három éve, és önmagában csak az első rész hype-ja miatt nem kerültek elő igazán ezek a betömött lyukat. Mivel itt van vagy 3-4 ilyen kiegészítés, a Vol. 2 bizony retrospektív jobbá teszi az 1-et!
Szóval a Gamora-Nebula cicaharc szépen kifejtett hangsúlyt kap, őket igazából egyben lehet kezelni. Yondu íve a legnagyobb talán. Már első pillanatában, első megszólalása előtt picit másnak láthatjuk, mint ahogy kirepülve lelépett a vászonról múltkor, de filmen belül is óriási karakterépítést kapott a 60 nap során. Legénysége is nagyobb fajsúlyt kap, persze még mindig Sean Gunn figurája szerepel belőlük a legtöbbet. Ők mind fontos elemei lettek a sztorinak.
S ha már a Tango és Cash reunion nem jött össze, Sly és az itt irtó nagyot alakító Michael Rooker osztozik egy jeleneten, szóval legalább Cliffhanger osztálytali van. És akkor igen, itt elérkeztünk az új érkezőkhöz, akik közül Sly kilétét titkolták, szóval én sem könnyítek ezen. Bármi más róla, vagy hozzá hasonló jellegű megjelenésekről csak rontaná az élményt, sőt, szerintem maga Stallone szerepeltetése is egy véletlen kikotyogásból lett publikus. Aztán ha igaz, van valahol egy Miley Cyrus hangcameo is, ha valakit ez lázba hozna, de a többi titok!
Egy valakiben viszont segítséget kérek. Jómagam nem véltem felfedezni egy meglebegtetett beugrást, szóval a bekezdést innen ugord át és a film megnézése után nézz vissza: a novemberi filmet hol reklámozta Ian Malcolm? Ha valaki felfedezi, írjon már egy privátot!
Persze akadt két nagyban reklámozott új karakterünk: az érzelemolvasó Mantis (van még benne potenciál, Drax-szel jó a kémia, de egyelőre ennyi), és Ego, a bolygó, Peter apja és amúgy Kurt Russell. Természetesen a családi szál itt is jól kifejtett és Űrlordnál ez elég is a fejlődésre. Azért megkapjuk a nagy erőt nagy felelőséggel (hát igen, ilyen az, ha egy bolygó az apád), de mint fentebb, itt is: félek jobban belemenni. Ezért hagytam ki fentről is őket.
Magyarán a kémia és a szereplőmozgatások csillagos ötösek, az Ultron kora például ezen elbukott (a Polgárháború nem, de az alapvetően más), ehhez pedig idő kell, amit meg is kaptak, szerintem egész jó ütemezéssel és arányokkal. Csak aztán valaki kapcsolt, hogy űrporában vagyunk a Marvelnél úgyhogy kell valami popcornharc is. Na itt már nem találtak el valamit, illetve biztos úgy gondolták, hogy ha már ilyen sok történet szorult bele, akkor legyen a harc is hosszú. Ami persze érthető, de ez már egy kicsit túl hosszúra sikerült. Vagy nagyra. Vagy nem tudom. Fogták az utóbbi három év termését és összegyúrták eggyé.
A Hangya fiatalítása és a Strange színvilága és világalkotása nem kicsit köszönnek vissza, és míg a dokinál pár hónapja azt dicsértem, hogy jó irány ez a „mindenhol más” látvány, itt ezt pont nem kaptuk meg. És pár díszlet már most igencsak hajaz a Thor előzetesében látottakhoz, egyelőre a Pókemberben se látni semmi különöset, ami pedig már szép lassan ismét a sorozatgyártás szagát árasztja majd magából.
Úgy tűnik, az, hogy a Marvel Studios új kamerákat kezdett használni és már nem fakó, szürkések a filmjeik, elég hamar a visszájára fordulhat. Szép a színhasználat, ez tény, az IMAX jócskán megéri (a végső robbanás hangilag is), talán több játékidőt is kapnak az úgy felvett jelenetek, de félő, ami felé tartunk. És ezt az érzést nem könnyítette meg az elnyújtott nagyütközet, ami átmegy Halálos iramban 8 filmvégi jelenetsorába. Nem hosszban, funkcióban. Persze a díszleteket muszáj kiemelni, mert az MCU-ban ilyen szépeket még aligha láthattunk korábban. Tekerjünk az unalmas részektől, jön a lényeg: zene és popkult.
Sly és Russell egy filmben szerepel. Hasselhoff slágert énekel. És érkezik a Baywatch! Na, melyik év vagyok én?
Maga a Vol. 2 is valójában ugye a Király Válogatáskazi 2-ből jön. Egy dúdolható főcímen kívül a score helyett a soundtrack uralkodott eddig, ez most sincs másképp. A 80-as évek pedig ismét jelen vannak, elég csak a Hoff-féle betétdalt említeni, ami ötvözi a slágert és a főcímdalt. Talán ezen kívül kevesebb ütősebb szám került a kazira, a legjobbakat a trailerek ellőtték. Ezt viszont egyensúlyozza a több popkult poén (megsúgom: ha már sikerült beszervezni, természetesen KITT-is megemlítődik), és ezúttal nem csak szövegesen, hanem látványban is. Meg hangeffektekben. Meg… szóval jól áll, na!
Ezeken kívül is találni rengeteg kikacsintást, elég csak arra gondolni, miképp vitték tovább a stáblista végi cameót. S ha már stáblista: vége-főcím kiírása-jelenet 1… ami hasonló mint a táncolós Groot, szóval én azt még nem vennem ide, de való igaz, hogy ezen kívül 4 plusz szcéna fért be, három felvezető, meg egy geg. És amúgy a stáblista alatti időt is érdemes figyelni, mert poénok a betűtenger közé is szorultak, pár igen kreatív. És a Hoff sláger!
Egy trilógia közepe mindig átkötő. Itt ez nem minden tekintetben lesz igaz – szerintem – de a szereplőik kibontására biztosan kevesebbet szánnak majd legközelebb, ami nem is baj, mert már az itt kiderült infókkal, valamint a post-Thanos időszak utáni helyzettel elég erős alapja lesz a zárónak. De jelenleg nem látom a három filmen átívelő csapat függetlenszálat, aminek a konklúziójára, a nagy fináléjára kéne jutni. Ez baljós lehet, a harmadik részek átka miatt pláne, hiszen összességében már ebben sem volt annyi frissesség (csak még több elborultság), mint az elődben. Mondjuk, amit megtudunk Nebuláról, azt igen érdekes lesz látni később.
Ki merem jelenti, hogy valamivel jobb lett a felvezető résznél. Jó, nem a főcsatában (sőt, az ott sokkal királyabb a flottával, noha cool flotta ebbe a részbe is szorult), de mivel ott a börtöni szökés utántól nem mozdultak már sokat előre a karaktereink, addig itt végig, és ez egy csapatfilmnél nem mellékes. Épp ezért azok is bátran bevállalhatják, akiket nem kapott el a hype három éve és többet vártak. Én is úgy voltam, ezért se lelkesedtem különösebben, erre tessék. Persze poénokban és akciókban emeltük a tétet, ami megint nem jöhet be többeknek…
Akiknek viszont bejött a recept már elsőre, azok számára csak a plakátszövegét tudom idézni:
„Nyilván.”
