Master of None 2. évad – kritika


Master of none 2. évad, készítők: Aziz Ansari, Alan Yang, szereplők: Aziz Ansari, Alessandra Mastronardi Lena Waithe, Eric Wareheim, amerikai vígjáték és dráma sorozat, 30 perc, 2. évad, 2017.

Aziz Ansari Netflixes sorozatának első évadát is nagyon szerettük és a második sem okozott csalódást. Továbbra is az a könnyed dramedy tud maradni, ami okos, őszinte, pozitív, borzasztóan hétköznapi és olyan közhelyes témákat boncolgat könnyeden, amik számunkra gyerekesen fontosak. Kísérletezős Tv-show maradt, ami végigvezet minket a randi-appok, a külföldre költözés, a szürke hétköznapok, a különféle etnikumok szubkultúrái a nagyvárosokban, illetve a szerelem és a barátság elcsépelt, mégis nagyon aktuális erdejében.

Első látásra nem tűnt sikerre ítélt szériának a Master of None, de az újabb Emmy-jelölések is azt bizonyítják, hogy az indiai származású Aziz Ansari, aki stand-upos témákat visz képernyőre, nagyon jól megtalálta az egyensúlyt a humor és az életszerű dráma között. A sorozat egyértelmű titka az, hogy a masszív témákról könnyeden mesél, ráadásul nagyon bájos módon végig pozitív tud maradni a mesélése közben. Minden történetével olyan könnyű azonosulni, mert nagyon lazán lép bele a 20-as, 30-as korosztály cipőjébe, majd megjátszás nélkül képes közvetíteni azokat az érzéseket, amiket mi is nap mint nap átélünk.

Az első évad ugye egy nagy szakítással ért véget, ami miatt főszereplőnk egy olaszországi kisvárosba költözik, ahol tésztakészítést tanul, illetve önmagát keresi. (A gasztronómia amúgy elég nagy szerepet játszik ebben az évadban.) Dev (Aziz Ansari) kicsit hanyagolja most a karriert és a szerelmet és próbálja lekötni magát új, átmeneti életében. A külföldre költözés annyira klasszikus téma mostanában. Ezt a fajta magányt mindenki új barátokkal és az ismeretlen kultúra megismerésével akarja betölteni. Az első rész amúgy a Biciklitolvajok előtt tiszteleg. A Master of None-ra jellemző, hogy nincsen benne nagy átívelő szál, vagyis legfeljebb egy-egy szerelmi vonal, ami itt is jelen lesz az Olaszországban megismert lány által. Dev aztán hamar visszaköltözik New Yorkba és igyekszik visszarázódni az életébe. Karrierje felfelé ível, barátai továbbra is mellette vannak, miközben a szokott hétköznapok folynak a saját medrükben. Így merülnek föl olyan témakörök, mint a randi-appokról való találkozás, ami egy nagyon emlékezetes rész volt, köszönhetően a remek vágásnak melyben egy futószalagon történő, kétségbeesett, párkeresésnek tűnik mindez, amit Dev mégis pozitívan közelít meg, persze teljesen jogos, hiszen sosem lehet tudni…

Felmerülnek olyan kérdések is, mint a legyünk e őszinték a tágabb családi körrel, vagy a szülők megnyugtatása miatt játsszuk meg magunkat a vallási életünket tekintve, vagy ha az egyik exünk megházasodik, akkor önkéntelenül is arra gondolunk, hogy nekünk kéne ott állni vele az oltár előtt és talán hiba volt anno a szakítás. Megjelennek a régi szerelmek, aztán jönnek az újak. Ott lesz végig a karrier, amiben felszínre kerül a dilemma, bevállaljunk e olyat, amihez nincs kedvünk, de általa talán megkapnánk azt, amire valójában vágyunk. Aztán a sorozat vége felé megint a romantika kapja meg a főszerepet, aminek mindig akad valamilyen nehézsége, így a felek közül valaki kénytelen beáldozni egy számára fontos dolgot.

Ezeket a témákat szakítják meg néha olyan részekkel, mint a New Yorkban élő bevándorlók életét bemutató epizód, amiben a főszereplők szinte fel sem tűnnek, mégis a végtelenségig lehetett volna nézni, vagy a hálaadást középpontba helyező epizód, amiből megtudtuk, hogy milyen érzés afro-amerikai melegként coming-outolni a családnak. Felsorolva ezek mind fajsúlyos problémakörök – melyekre külön-külön is komplett szériákat lehetne felhúzni -,  de Aziz Ansari és Alan Yang olyan könnyed forgatókönyvet készítettek ezeknek az etapoknak, amiket emiatt lehetetlen nem élvezni. Valójában mind átlagemberek, akik próbálják kihozni a legtöbbet a karrierjükből, a barátságaikból és a párkapcsolataikból úgy, hogy közben igyekeznek önazonosak maradni, de az élet mindig rádöbbenti őket: a boldogság rengeteg áldozattal jár, melyek meghozásánál sosem tudhatjuk, hogy megéri-e vállalni a kockázatot. A Master of None végig úgy képes pozitív képet festeni minderről, hogy közben mégsem rajzol fals tündérmeséket a képernyőkre, úgy lesz bölcs, hogy nem okoskodik és a szereplői úgy képesek a boldogságra, hogy közben pontosan tudják milyen boldogtalannak lenni.

Mivel tényleg borzasztóan életszerű, talán unalmasnak és érthetetlennek hathat, de akkor miért ilyen jó nézni, hiszen nem visz el minket egy másik univerzumba, csak a saját világunkat járja körbe. Mégis ebben rejlik a valódi ereje, nézőjének reményt ad azáltal, hogy a karakterei is átlagosak, sokak által ismert problémákkal veszik fel a harcot, ettől pedig nem azt érezzük, hogy kevésbé lennénk különlegesek, sokkal inkább megnyugtat, hogy vannak itt még rajtunk kívül, akik ugyanúgy napról-napra apró kis háborúkat vívnak magukkal, ha pedig ráérzel Aziz Ansari sorozatának a bájára, akkor talán képes leszel a saját életedet is más szemszögből megközelíteni. Ezért már érdemes egy próbát tenni vele.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk HÍRES FESTMÉNYEK HÍRES FILMEKBEN (4.)
Következő cikk Christian Bale megint Oscar-díjasra hízott