A remény másik oldala (The Other Side of Hope/Toivon tuolla puolen), rendező: Aki Kaurismäki, szereplők: Sherwan Haji, Sakari Kurosmanen, finn film, 100 perc, 2017. (12)
Mindannyian menekülünk valami elől
Aki Kaurismäki a rá jellemző stílusjegyekkel mutatja be hazája és a menekültek viszonyát egy minden drámaisága ellenére vicces és szórakoztató, abszurdba hajló moziban.
Khalid az ostromlott Aleppóból indul útnak és hosszas bolyongást követően egy hajó rakománya között megbújva Finnországban köt ki. Nem kifejezetten ide indult, de ha már így esett, akkor a szabályokat betartva le is jelentkezik a hatóságoknál – főként – abban a reményben, hogy a nagy zűrzavarban elvesztett húgát megtalálja. A cselekménynek ez a szála a Khalid által bejárt úttal ismerteti meg a nézőt. A másik szál Wikströmé, aki ingekkel házal és majdnem egy időben un rá erre a tevékenységre, valamint a feleségére. Az árukészleten túladva egy jelentősebb összegre tesz szert pókeren, amiből megvásárol egy éttermet (megörökölve annak cseppet sem hétköznapi személyzetét). Kettejük sorsa akkor fonódik össze, mikor Khalid éppen Wikström éttermének hátsó udvarán húzza meg magát.
Sok filmet láttunk (de legalábbis készült) már a menekültválságról és valószínűleg még fogunk is. Vannak köztük vidámak és kevésbé vidámak, de fontos leszögezni, mindegyik csak egy vélemény a sok közül, hiszen egy bizonyos nézőpontból közelít a témához. Bár legtöbbjük a saját országában nézettségi rekordot döntött és nem egyet díjesővel jutalmaztak, nem állíthatjuk, hogy a teljes lakosság álláspontját tükrözik. Amikor – úgy általában – a finnekről beszélünk, akkor ez a téma ritkán kerül szóba, pedig hozzájuk is érkeznek menekültek és ostobaság lenne azt hinnünk, hogy mindenki egyformán viszonyul hozzájuk. Mert bizony a finnek is sokfélék. Az, hogy A remény másik oldala minden drámaisága ellenére mindvégig humoros és szórakoztató tud maradni, elsősorban annak köszönhető, hogy Kaurismäki így szeretné láttatni a finneket, ergo nagyon bölcsen oszt ki mindenkit és veszi elejét a szélsőséges indulatoknak. Egy, az össztársadalmin is túlmutató problémát egyéni sorsokon keresztül bemutatva ütköztet két, gyökeresen eltérő kultúrát, amire rátesz egy lapáttal, hiszen Khalid és Wikström habitusukban is teljesen különböznek. Amitől működik a dolog kettejük között, az egymás helyzetének átérzése és itt nem csak arra gondolok, hogy a szegény menekültet sajnálni kell.
A Kaurismäki stílusjegyeit magán viselő alkotásban az empátia úgy jelenik meg a maga komplexitásában, hogy a szereplők körül szinte minden le van egyszerűsítve (szkeccs-szerű jelenetek egymásutánisága), már-már jelzésértékű, így emelve ki ebből az egészből a humánumot. Az abszurdba hajló minimálmoziban így tehát az érzelmek, az emberi sorsok, az egymás iránt érzett felelősség domborodnak ki, köszönhetően többek között a mesteri színészi játéknak. Annak pedig van egy külön bája, hogy a Finnországig sodródó Khalid rendre lepukkant countryzenészekbe botlik.
