Mozart in the Jungle 1-3. évad – kritika


Mozart in the Jungle, készítők:  Alex Timbers, Roman Coppola, Jason Schwartzman, szereplők: Gael García Bernal, Lola Kirke, Bernadette Peters, Malcolm McDowell, amerikai zenés vígjáték és drámasorozat, 29 perc, 3 évad, 2014- 

Komolyzenei rock ’n’ roll

Sex, Drugs, and Classical music az alcíme a film alapjául szolgáló könyvnek. Nagyjából ezzel össze is lehet foglalni a sorozatot, ami a New York-i filharmonikusokról szól. A komolyzene legnagyobb művészeinek káoszba fulladó mindennapjait ismerhetjük meg egy oboista lányon keresztül, aki akkor kerül közel a zenekarhoz, amikor feltűnik benne a kiszámíthatatlanul bohém új maestro.

Két Golden Globe-díjat és még egy pár rész erejéig Monica Belluccit is magáénak tudhatja a Mozart in the Jungle, ami egy klasszikus, nagyjából fél órás részekkel operáló dramedy. A komolyzene egyértelműen a legnagyobb karaktere, ami azok számára sem lesz zavaró, akik nem kedvelik a műfajt, sőt ahogy haladnak előre az évadok, egyre hosszabban hallgathatunk végig darabokat, de ez cseppet sem lesz feszélyező, vagy teszi musicalessé a sorozatot, inkább folyamatosan szoktatják hozzá ehhez a művészethez a laikus nézőket is.
Az első két évad a maga kis történeteivel és egyre jobban kibontakozó karaktereivel igazi feelgood érzést ért el, de a harmadik évadra már érezhetően túltolták a készítők a káoszt és folyamatos önismétlésbe kezdtek. De jön a negyedik évad, lehet javítani a hibákat. Úgy érezni, hogy a kelleténél jobban szerették volna megmutatni az úgymond igazi káoszba öltöztetett művészek lelkét, akik tényleg úgy viselkednek, mintha nem ezen a bolygón élnének. Ezek a bohém jellemek, valódi zeneművészek, egoista jellemű, képzelt világuk zűrzavarában élő emberek egy idő után megterhelőek tudnak lenni a szervezetnek. Bár pont az a jó a sorozatban, hogy másrészről bemutatja az ő egyszerű emberi sorsukat és hétköznapjaikat is. Az embernek amúgy sincs sok esélye rá, hogy lássa milyen az élete annak, akinek a főállása a komolyzene. Egy bolti eladóról vagy egy tanárról még vannak tippjeink, hogy milyen munkafolyamatokat végezhet, de nyilván érdekli az embert az a világ, ami valakinek szintén csak egy munka, de tudjuk, hogy hihetetlen tehetséget, baromi nagy kitartást és véres küzdelmet igényel, ha valaki a legjobbak között akar lenni.
A készítők között ott van Roman Coppola, aki a Holdfény királyság társírója, illetve Jason Schwartzman, aki szerepel is a sorozatban és a Wes Anderson filmekből lehet ismerős. A Mozart in the Jungle-ből amúgy baromi sok érdekességet és kulisszatitkot megtudhatunk, hogy hogyan is működnek az ilyen szervezetek. Egy zenekart fenntartani mindig nagyobb költség, mint amennyit a teltházas előadások képesek termelni, ezért nagyon komoly kampányok és reklámok folynak az adományokért.

A sztori röviden annyi, hogy megismerjük Hailey-t (Lola Kirke), a fiatal oboista lányt, aki iszonyat kitartóan küzd azért, hogy a legjobbak közé kerülhessen, miközben tipikus New York-i lányként házibulizgat, próbálja összekapargatni az albérletre valót és fiúzik. Eközben a New York-i Szimfonikus Zenekar új karmestert kap, a világhírű Rodrigot (Gael García Bernal), aki a velejéig művészlélek fickó és képzeletben gyakran elegyedik párbeszédbe mentorával,  Mozarttal. Rodrigo felfedezi Haley tehetségét, amit elsőként csupán azzal kamatoztat, hogy felfogadja őt személyi asszisztensének. Közben megismerkedünk a zenekar többi tagjával és ennek a világnak a mindennapjaival. A tagoknak természetesen a hangszerük a legnagyobb szerelmük, valamint tanúi vagyunk annak is, hogy milyen sértődékeny és érzékeny lelkek ezek a művészek. Egyre inkább tudatosul bennünk, hogy a ’finom művész’ jelzőt hanyagolhatjuk ezzel a bandával kapcsolatban, ugyanúgy isznak, drogoznak és kalandoznak, mint amilyennek bármelyik együttes tagjait képzeljük el. Tényleg sajnálatos, hogy a harmadik évadra ennyire csapongóvá vált a sztori és már túltoltak benne minden szálat. Nagy történetek nincsenek, inkább a karaktereken és a zenén van a fő hangsúly.

A Mozart in the Jungle-ban az a legjobb, hogy egy nagyon egyéni témát, valamint egy laikus számára ismeretlen szubkultúrát tálal baromi természetesen. A színészek iszonyatosan jól keltik életre a karaktereiket és itt egyiknek sincsen könnyű dolga. Ügyesen egyensúlyoznak annak határán, hogy egyszerre szerethetőek, de végig éreztetik, hogy ez egy olyan világ, amibe amúgy bárkinek nincs belépése. A különféle szereplők konfliktusain és össze nem illő személyiségükön azonban csodásan ível át a nagybetűs zene és annak szeretete, ami egy egészen másik világba repíti őket, ahol minden különbségük eltűnik. Őrült és érdekes sorozat lett ez.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Guillermo del Toro filmje nyerte el a Velencei Filmfesztivál fődíját
Következő cikk Brian De Palma 77