Mad Men – Reklámőrültek – A teljes sorozat


Mad Men – Reklámőrültek (Mad Men), készítő: Matthew Weiner; szereplők: Jon Hamm, Elisabeth Moss, Vincent Kartheiser, January Jones, Christina Hendricks; amerikai drámasorozat; 47 perc, 7 évad; 2007-2015 (12)

Mikor Matthew Weiner megálmodta a Mad Ment, a legfontosabb kitétel az volt, hogy egy tűpontos korrajzot vigyen a képernyőre, megidézve ezzel a kor szellemiségét, atmoszféráját, politikai hatását és az általános közérzetet. Pont emiatt annyira népszerű mindmáig a sorozat és bár az évadzárót sokan nem találták kielégítőnek, itt is az odavezető út számított, nem pedig a cél.

A nagy sikerű AMC-s sorozat rengeteg olyan társadalmi problémával foglalkozott a hét évad alatt, ami korunk szemléletét, politikai helyzetét és munkahelyi protokollját is nagyban átalakította és formálta. Weiner is nyilatkozta, hogy pontosan emiatt választotta a hatvanas éveket, mert akkor történtek Amerikában a legtársadalomformálóbb események: Kennedy és Martin Luther King gyilkossága, amit olyan hitelesen tudott ábrázolni a sorozat a valós dokumentumanyagokat felhasználva, hogy sokan megjegyezték, az általános reakció és közhangulat azokban az időkben valóban ilyen volt.

A széria egy reklámügynökség és annak alkalmazottjai életét mutatja be kiemelve pár fontosabb szereplőt, de a fő hangsúly Donald Draperen van, a cég kreatív vezetőjén. Nem véletlen vált ő az etalonná a sorozat eszmeiségének szempontjából, hiszen tökéletes charme-jával és eleganciájával rombolja porba az amerikai álmot, amit személyisége és tragikus múltja rejteget számunkra az évadok során. A legszebb drámai ív az egészben pont ez, hogy szomorú sorsáról apránként vannak csepegtetve az információk, így egy rejtélyes és a sorozatos nőügyei és alkoholproblémái ellenére is egy szimpatikus és empatikus karaktert kapunk. Egyébként annak idején a kritikusok nagyban kifogásolták a rengeteg dohányzást és alkoholfogyasztást a sorozatban, azonban a korszakkutatók szerint ez a hatvanas években teljesen normális volt. Ha megnézünk az adott korszakból egy filmet, ezt mi is tapasztalhatjuk, mindamellett a női emancipáció egyik nagyon emblematikus jelképe volt a dohányzás, valamint a férfiak munkareggelijéhez, üzleti ebédjéhez és

vacsorájához szorosan kötődött az alkoholfogyasztás, mint a sikeresség  státuszszimbóluma. Szó sem volt még ekkor ezek egészségkárosító szerepéről, mi több, a sorozatban a reklámügynökség is készít kampányt a Lucky Strike márkájához.

A Mad Men kifejezés megtévesztően nem az „őrült (mad)” szóból származik, hanem a Madison Avenue Man kifejezésből adódik, ugyanis abban a korban itt helyezkedtek el a legnagyobb cégek és itt zajlott a legmarkánsabb üzleti élet Amerikában. A reklámszakma krémjei pedig ennek a sikernek az alapkövei voltak. Kiváló színészek alakítják egyébként a korszak (na meg az irodai élet) legjellemzőbb figuráit. Donald Draper (Jon Hamm/Baby Driver/) kiváló üzletember, nagyszerű kreatív elme és kívülről vérbeli profi, ugye a függöny mögé nézve magánélete már teljesen mást rejt. A két legkiemelkedőbb női karakter Peggy Olsen (Elisabeth Moss, aki most kapta meg az Emmy-t A szolgálólány meséjében nyújtott alakításáért), valamint Joan Harris (Christina Hendricks), akik két teljesen más karaktert testesítenek meg a sorozatban. Peggy az eleinte naiv, de feltörekvő kreatívos, akinek a hét évad alatt a leglátványosabban alakult a személyisége. A kezdetben titkárnőként dolgozó lány saját ötleteit Don elé tárva válhatott a kreatív és grafikus osztály egyik vezető szövegírójává, bizonyítva talpraesettségét. Joan pedig az általános testképzavart billentette a helyére, ugyanis a korszakban (és napjainkban is) rengeteg teltkarcsú nő tölt be vezetői szerepet a munkahelyeken, akik igen hivalkodó kisugárzással rendelkeznek. Természetesen erre Joan karaktere rátesz egy lapáttal, azonban az ő személyiségének is láthatjuk a gyengeségeit, amikor pont a nagyon erős szexuális kisugárzása miatt nem tud mindig minden helyzetet megfelelően lekezelni.

A legérdekesebb azonban a reklámkampányok kiagyalása és a korideológia reprezentálódása a nagyon stílusos és (már nekünk) retro(nak számító) grafikákon keresztül tárul elénk. A reklámok médiaelméleti szempontja a szemünk láttára válnak kézzel fogható termékké és nagyszerűen értelmezik, hogy a reklámok mennyire hatnak az utánzási és birtoklási ösztöneinkre, az egyes reklámkampányok valójában nem is a nőket vagy a férfiakat hivatott megcélozni (például egy diétás kóla reklámja, amiben egy nő énekel Don szerint nem a női vonalakról szól, hanem arról, hogy a férfi mit szeretne látni), illetve hogy a reklámok mennyire téves álomképet adnak azáltal, hogy az érzelmekre próbálnak hatni. Ezzel kapcsolatban a hatodik évad egyik drámai csúcspontját érhetjük tetten, ahol Don bevallja, valójába mit jelent számára a Hershey csoki, ami gyermekkorától kezdve elkíséri.

A Mad Men olyannyira megidézte a korszellemet, hogy sokan újra aktuálisnak találták mondanivalóját és szemléletét, ezért az öltözködés megihlette a nagy divatházakat is, ráadásul különböző reality műsorokat szenteltek annak, hogy pár dollárt adtak fiatal lányok kezébe és be kellett rohanniuk egy vintage turiba és „Az öltözz fel úgy, mint Joen/Peggy/bárki! elvnek eleget kellett tenniük. A lakberendezést is megirigyelték a showtól, ugyanis házalakító műsorok vagy az Ellen’s Show is foglalkozott a témával és alakítottak át különböző irodákat, magánházakat a Mad Men stílusában. Egyénként erre az alkotók is kínosan ügyeltek, ugyanis legtöbb esetben a belső tereket úgy vették fel, hogy a képkivágatot alsó kameraállásból láthatjuk, ahol az egész enteriőr, a művészeti tárgyak és az anyagok (plafon) struktúrája is látszódik. Ugyanilyen technikai figyelmesség Don a személyisége miatti félhomályok és eltorzult beállítások használata is, ugyanis minél titokzatosabb fickónak szerették volna ábrázolni Don karakterét, ezért sokszor árnyékolták be direkt az arcát, vagy ült majdhogynem teljesen háttal a kamerának. 

Az utolsó évad valóban hagyott némi kívánnivalót maga után, mégis mindenki szálát sikerült többé-kevésbé elvarrni. Egy Coca-Cola reklám is megjelenik elég szimbolikus felütéssel (ami valóban az egyik legepikusabb reklámnak számított a korszakban, 1971-től ment a tévékben), ami a hetvenes évekbe való átcsúszás „peace and love” üzenetét is hordozza. A valóságra való hatása ezeken kívül még, hogy pár reklámkampányt, amit kitaláltak a sorozatban, a valóságban is felhasználták (Heinz ketchup reklámja), valamint a sok száz reklám, ami a sorozatban lement, egyáltalán nem volt fizetett hirdetés (összesen négy, valóban fizetett reklám ment le a sorozatban, mint például a Hiltoné vagy a Heinekené), de a reklámok és az emberek álságos kettősségét, valamint a mai korra is jellemző hiperfogyasztást még mindig nagyszerűen tudja ábrázolni és mondanivalója, valamint stílusossága kortalan marad.

 

 

 

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A Lego Ninjago film - kritika
Következő cikk TI MONDTÁTOK: Melyik magyar filmrendezőt küldenétek Hollywoodba és ott mit forgasson?