Jöjj el napfény! (Un beau soleil intérieur), rendező: Claire Denis, szereplők: Juliette Binoche, Xavier Beauvois, Philippe Katerine, Josiane Balasko, francia romantikus vígjáték, 94 perc, 2017. (16)
Vágyrajárók
Hogyan lesz egy társadalomelméleti esszéből romantikus vígjáték? A Jöjj el napfény! előélete sokkal több meglepetést tartogat, mint maga a film, melynek végén Gérard Depardieu legalább annyira hasznos tanácsokat ad a szerelemhez, mint mi, amikor barátok, ismerősök fordulnak hozzánk hasonló problémával.
Az attraktív és érzéki festőnő, Isabelle Párizsban keresi a boldogságot. Egyszerre több férfival ismerkedik, időnként előkerül az ex is. Van köztük olyan, aki komoly kapcsolatot keres, a családosok – minden ígéret ellenére – inkább csak kalandot. Eltérő személyiségek, mindegyiküknek vannak szerethető és kevésbé szerethető tulajdonságai. Ami közös bennük, hogy mind Isabelle-t akarják, lehetőleg úgy, hogy ne kelljen rajta másokkal osztozni. A nő hezitál, nehezen tud választani, mindenkinek meg akarja adni a lehetőséget, de ő is tudja, hogy a végén csak egy, vagy egy sem maradhat.
A forgatókönyvírók a kritikus, irodalom- és társadalomelméleti gondolkodó és filozófus Roland Barthes 1977-ben megjelent Beszédtöredékek a szerelemről (magyar fordításban 1997-ben jelent meg) című írását dolgozták fel, melyben a szerelem nyelvezetét boncolgatja az irodalomból, illetve saját munkásságából vett példákkal. Érdekesség, hogy az első filmes adaptáció 2010-ben Hong Kongban készült Derek Tsang és Jimmy Wan rendezésében (a forgatókönyvíró-rendezőpáros néhány filmjét láthattuk a televízióban, a Lover’s Discourse azonban nem jutott el hozzánk). Barthes társadalomelméleti esszéjének lényegi mondanivalója a jelenbe helyezve is megállja a helyét, hiszen a szerelem, a boldogságkeresés mikéntje nem sokat változott azóta. Isabelle az elszalasztott lehetőségektől tartva egyre több lehetséges társat von be a játékba, a választás kényszerű felelősségével a vállán azonban még nehezebb (és fájóbb) döntés elé állítja magát.
Az alkotók a boldogságkeresés mechanizmusa, a dialógusok, a gesztusok, a szerelmesek jelnyelve köré húzták fel a cselekményt. Aki egyszer már megégette magát a tűzzel, az megtanulja tisztelni és legközelebb valószínűleg óvatosabb lesz. Ugyanakkor a tűz fényt és meleget ad, a jóhoz pedig könnyű hozzászokni, hiányát hamar megérezzük. Valahogy így vagyunk a szerelemmel is. Egy-egy szakítás után az ember igyekszik felejteni, kimozdul, ismerkedik, új dolgokba vág bele, vagy éppen előveszi a régieket, amikre eddig nem volt ideje. Akármennyire is jól csinálja, előbb-utóbb elkezd hiányozni a másik, mert alapvetően társas lények vagyunk. Ahogy öregszünk, egyre jobban tartózkodunk a felesleges köröktől, egyszerre vagyunk óvatosak és türelmetlenek, meg akarjuk találni a másikat, de nem akarunk csalódni. Amikor hónapokig kerülgetjük egymást és kiderül, hogy nem működik a dolog, akkor jön a félig tele, félig üres pohár effektus, vannak, akik elpocsékolt időnek élik meg a dolgot, mások inkább úgy érzik, egy újabb élménnyel lettek gazdagabbak, tapasztaltabbak. Amikor a majdnem tökéletes partnert többekben találjuk meg, amikor az egyiket ezért, a másikat azért kedveljük, jól tudjuk, a helyzetet sokáig nem lehet fenntartani, mégis igyekszünk minél jobban elnyújtani, mielőtt meghoznánk a végső döntést.
Isabelle a másfél órás játékidő alatt tulajdonképpen ezt az utat járja be. Binoche nem csak azt bizonyítja, hogy még mindig nagyon vonzó, hanem azt is, hogy még mindig el tud játszani bármit. A szenvedély, a remény, a csalódás, a boldogságkeresés mozija ez, fájóan életszagú és őszinte, a sokunk által megélt vagy másoktól hallott történet költözik a vászonra, éppen ezért nehéz elfogulatlanul szeretni.
